Haldokló tanyák?

Emberi sorsokat mutat be a lap olvasóinak Konkoly Edit a Magyar Nemzet Magazin január 14-i számában. A három aszszony élete önmagában „megérne egy misét”, ám én írásomban inkább a tanyák jelen- és jövőbeli szerepével kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni, ha már csaknem fél évszázaddal ezelőtt ide vetett a jó vagy rossz sorsom, ebbe a dél-alföldi parányi faluba, amely inkább tanyaközpont, huszonöt–harminc kilométerre a legközelebbi várostól.
Mi is a tanya?
A tanyai életforma hit, küzdelem, reménység, igénytelenség vállalása, amelybe bele kell születni, ahol örülünk a szűnni nem akaró esőnek is, mert az jó kaszálót sejtet a nyári legelőkön. Csak hát… milyen jövő vár a tanyákra? Kell-e a tanya a mai fiataloknak? Akarnak-e karácsony napján is jószágot etetni-itatni, befagyott csőkutat kiolvasztani?
Én csak a környezetem, tágabb kitekintésben a homokhátság tanyáiról szólok, amely terület a Szeged–Mórahalom–Baja vonaltól északra terül el, nagyjából Kecskemétig. Errefelé, a balotaszállási, öttömösi, mérgesi, ruzsai határban – de a falusi portákon is – évtizedek óta termelik a spárgát olyan talajon, vagyis a leghitványabb homokon, amely régebben a holdankénti két mázsa rozsot sem termette meg a gazdának. Ma százezreket, milliókat árulnak a termelők, igaz, nehéz, megalkuvást, megállást nem tűrő munkával.
Persze mint mindenütt, a tanyákon is vannak hazardírozók, akik mindent egy lapra tesznek föl, hogy kevés idő alatt nagy pénzeket „kaszáljanak”. Egy kirívó példa a sok közül: hogyan nem szabad a tanyán gazdálkodni, hogyan üt vissza az avatatlan kéznek, szándéknak a föld, az időjárás, a messziről jött ember tapasztalatlansága.
Két kilométerre a falunktól, a leghitványabb homokon áll évek óta lakatlanul egy tanya. Tavaly egy Pest megyei vállalkozó megvette, mert hallotta, a falunkból többen milliókat árultak burgonyából. A tanyával járó egy hold föld mellé még öt hektárt vásárolt a szomszédos földekből, mindenki olcsón adta a tizenöt–húsz éve nem művelt, már gazt sem termő homokot, s az új tulajdonos nem kevés bátorsággal belevágott a tavaszi munkákba. Egymillió forintért burgonya-vetőgumót vásárolt, százezrekbe került a messziről szállított trágya, illetve a talajba való bemunkálása, ezenkívül öntözőberendezés és egy saját MTZ traktor állt az udvarban, hogy segítse a márciusban induló munkákat. Aztán… néhány nappal a vetés után megérkezett a napokig fújó, viharos északi szél, a „halasi eső”, ahogyan az itteniek nevezik. Silány gaztenger lett a burgonyavetés helyén, bevétel semmi, csak milliós kiadások. A vállalkozó elment, eladta a tanyát, azóta egyszer látták a faluban.
Sokfélét beszélnek az emberek, ki „tollasodott” meg borjúból, krumpliból, birkából, ám az esetek döntő többségében idevalósi emberekről van szó, akik beleszülettek az itteni életbe, gondolkodásba, sok-sok tapasztalat volt és van mögöttük, bár néha sikertelenség is, mert az ellen senki nincs biztosítva. Többségükben a faluban élnek, mert a „gyerök” már nem akar a tanyán lakni, a faluban vagy másik közeli településen építenek vagy vásárolnak házat, onnan járnak ki dolgozni a földjeikre. Amíg az idősebb generáció él, nem vágják el a köldökzsinórt, nem bontják el a tanyát. Az épület, a szín, az ólak, a góré, az istálló, a szőlőprés, a pince, a lószerszám, egyszóval minden a régi helyén van, csak a „gyerök” siet az etetéssel, mert nem az a legfontosabb dolog a világon, hanem a diszkó este a művelődési házban.
Akik a tanyából, illetve a tanya körüli földekből akarnak megélni, azok sok helyütt felújítják a régi épületet, s ha van a közelben futó vezeték, bevezetik az ipari áramot. Csőkutat fúratnak, mert a tanya körül öntözni kell a káposztát, burgonyát, szárazabb nyarakon a kukoricát. Vagy új tanyát építenek a régi helyén betonaljzattal, divatos, széles, világos ablakokkal. Ám nem ez a gyakoribb, inkább az esendőség, a magárahagyatottság, még akkor is, ha a gazda műveli a ház körül a régi területet. A vetés közepén omladozó tanya kidőlt kerítéssel, magasra nőtt többéves gazokkal, feketére ázott falakkal. De a folyamat mintha lassult volna, a városokból való kiköltözések, a próbálkozások lassanként némileg megváltoztatják a tanyás vidékeket még akkor is, ha a kiköltözők jelentős része felelőtlenül égeti föl maga mögött a hidat, s minden előzetes felmérés, tapasztalat nélkül vakon vág neki a kalandnak. Tanyás községek, kisvárosok vezetői tudnának beszélni az ilyen-olyan segélyekért naponta kilincselőkről, akik kiköltöztek a városból, vásároltak egy olcsó tanyát, aztán nekifogtak a gazdálkodásnak.
Milyen szerepet szánjunk tehát a tanyáknak a továbbiakban? El kell-e fogadnunk, hogy a pozitív példák ellenére is megállíthatatlan a tanyák haldoklása, szerepük letűnt világrendhez kötődik? Értékeinkkel jó magyar szokás szerint gazdálkodunk, az enyészetnek hagyjuk őket, nem ismerjük föl rejtett értékeiket. Hogyan lehetne ezt az elmaradottság jelképének tekintett településrendszert – amely unikum egész Európában – az ország vérkeringésébe bekapcsolni? Errefelé, harminc–negyven kilométerre a városoktól, várjuk a közfigyelem ébredését, a tanyakérdés jelentőségének megfelelő publicitást.
Talán egyszer az ország mindenkori vezetése is felébred Csipkerózsika-álmából, hogy jó, rendben van, kellenek a sztrádák, a bankok, de a magyar vidék bajaira is illene némi figyelmet fordítani, nem elég lózungokat hangoztatni. Talán megérdemelné a vidék a védelmet, hisz az itteni emberek is életünk részei, s száz éveken keresztül vállukon cipelték a nemzet sorsát. Várjuk tehát, hogy a tanya egyszer majd beszédtéma legyen a döntéshozók körében, programok, tervek készüljenek a fejlesztésére, mert csak az élőkért tehetünk valamit, a halottakat már nem tudjuk feltámasztani.
Molnár György
Öttömös