Hogyan legyél moralista (VIII.)

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” Tiszta volt? Írhatnám nagy É-vel is az eget… – Hogy nem segített? (Ezúttal sem.)
Midőn ezt írtam, a választások utáni hétfő reggel volt.
Minden rosszban van valami… (rossz). Jó az, aki jóra – is – gondol. – Mért engedte az Úristen ezt?! Egyáltalán van (magyarok Istene?) És be is avatkozik (még egy ilyen kis nép négyévenkénti döntésébe is?)
Az emberek elhagyták Istent, Isten elhagyta – hát – az embert. Valami ilyesmit ír Pilinszky, de egy merőben más történelmi szituációban. (A háború utáni Németországról.)
Tudom, le is írtam már: embert nem szabadna isteníteni, Istent sem emberiesíteni. Az úgynevezett jobboldal hiába hű(bb) a történelmi egyházakhoz például, s az úgynevezett másik oldal hiába nem az (hogy finoman fejezzem ki magam), ez is kellett… Valami miatt… Valamit ezzel is akar… Emberi ésszel ez felfoghatatlan? (Kiderül majd?)
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet.” De amíg az egyes emberben nem születik meg a rend, ne kívánjuk azt szélesebb társadalmi értelemben sem.
Mi is megtapasztaltuk – idézem megint kissé pongyolán, összefüggéseiből kiragadva Pilinszkyt, a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Számunkra eddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. (Látszat és valóság helyet cserélt.)
– Talán ezért következett be ez megint?! Hogy megtapasztaljuk végre??? (Anélkül, hogy a megint csak úgynevezett jobboldal „kisajátíthatná” magának az egész nemzetet.)
Ugyan sokakkal azonosítom magam, és én sem Barabbást mondtam Húsvét előtt… hanem Babits Húsvét előttjét lapoztam föl… (és nem vagyok hajlandó se Jézussá emelni, se Barabbássá degradálni semmilyen politikai közszereplőt), de nem rombolnék tovább a megmaradt illúzióból sem, sőt! ha lehet, megpróbálok újraéleszteni reményeket… Nem piszkítok a „saját fészkembe”. (A bűnbakot azonban inkább magamban keresem.)
Mert „Ki – is – a bűnös? Ne kérdjük? Ültessünk virágot? Szeressük és megértsük az egész világot (???) (…) Adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre” (???) Így kezd felszívódni – megint csak – az egyén lelkiismerete a kollektív felelőtlenségben?
Mire kellett ez az egész?! Hogy megtapasztaljuk a már elfelejtett szavak elemi jelentését? Az énekekét, az imákét is? Vagy csak énekeljünk, imádkozzunk (ha egyáltalán) tovább… úgy általánosságban?
Másokat nem késztethetek önvizsgálatra… még példának sem hoznám fel a magam „élményét”. Egyszerűen csak idemásolom a mindenki által ismert imát (és majd egy – úgyszintén nagyon ismert – éneket is), ami-amik, számomra, mostantól egészen másképp hangzanak, mint eddig. (Anélkül, hogy túlképzelném… Lehet, hogy ez volt a célja az Úristennek?) Számomra – múlt vasárnap este óta – a most már mindjárt ideírt imánknak és énekünknek minden sora, szava újabb és újabb értelmet nyer. (Pedig vasárnap kora este még – fél hét és hét óra fele – elimádkoztuk és elénekeltük a Batthyány téri Szent Anna templomban a Miatyánkot és a Boldogasszony Anyánkat.) Mégis – szinte újjászületve-újraértelmezve – le kell jegyeznem most ide, mert a Németh László-i „villámfénynél”, kivételes kegyelmi pillanatokban, másképp és hozzánk szól, jóakaratú emberekhez (és talán az egyetlen vigasz).
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek (?) (ez a legnehezebb), és ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség most és mindörökké!
Ámen.
Boldogasszony Anyánk, / Régi nagy Pátrónánk! / Nagy ínségben lévén, / Így szólít meg hazánk: / Magyarországról, / Édes hazánkról / Ne felejtkezzél el / Szegény magyarokról!
Magyarországról, / Édes hazánkról / Ne felejtkezzél el / Szegény magyarokról!