Húsz év

Húsz évvel ezelőtt, 1986. április 26-án következett be a világ eddigi legsúlyosabb reaktorbalesete. A szomorú évforduló kapcsán a Magyar Tudományos Akadémián konferenciát rendeztek, ahol Koblinger László, az Országos Atomenergia-hivatal főigazgató-helyettese kijelentette, hogy a katasztrófának „nincs és nem is várható genetikai hatása állati szervezetekre”. Eszerint állatra, emberre nézve veszélytelen lenne a természetes háttérsugárzás feletti radioaktívsugár-terhelés? Arra a kérdésre, hogy miképpen vizsgálták a védőövezetben az állati szervezeteket, ha központi utasításra 2-3 hónap alatt leölték az összes vad- és háziállatot, azaz nem volt a kísérletnek alanya, ellentmondásosan reagáltak a szakemberek. Míg Aszódi Attila, a BME Nukleáris Technikai Intézetének igazgatója tagadta és „hazugságnak” nevezte az állatok leölését, Szatmáry Zoltán, ugyanannak az intézetnek a tanára bevallotta, hogy „valóban le kellett lőni teheneket, szennyezett macskákat, kutyákat, a mészárlás tény”. Koritár Zsuzsa, az Energia Klub Környezetvédelmi Egyesület munkatársa szerint központilag elrendelt, nagyszabású abortuszakciót is indítottak a fertőzött és kitelepített zónában, mintegy 30 ezer várandós nőn végezték el a beavatkozást. Egy magyar származású, Ukrajnában praktizáló orvos azt is elmondta, hogy orvoshiány miatt orvostanhallgatókat rendeltek ki, így a gyakorlatlan kezek valószínűleg sok asszonyt tettek meddővé. A genetikai defekteket nem tudták hatékonyan vizsgálni, ezért lehetett látni torzszülött gyermekekről és állatokról készült képeket a tragédiát követő években. Ma a személyiségi jogok határozottabb védelme miatt nem tartják etikusnak ezek közlését, ami kapóra is jön azok számára, akik az atomenergia tiszta, környezetbarát és veszélytelen voltát hangsúlyozzák.
Koritár Zsuzsa hozzátette, az atomlobbi hihetetlenül alacsonyra becsüli a csernobili katasztrófa közvetlen hatása miatt elhunytak, illetve a két évtized elteltével a balesettel összefüggésbe hozható daganatos megbetegedések és halálozások számát. A konferencián ismertették a statisztikai számítások hibalehetőségeit, és megállapították: mindössze ötven ember halálát idézte elő közvetlenül az esemény, és várhatóan négyezer likvidátor – vagyis olyan személy, aki a mentésben részt vett – halálát okozhatja. Alapító okirata szerint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) felelős a nukleáris energiával kapcsolatos egészségügyi kérdésekért, ráadásul az ügynökség és az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) megegyezett abban, hogy bizalmas információk védelmében korlátozzák a tájékoztatást. A Koblinger által ismertetett atomenergia-ügynökségi jelentés tehát sántít, már csak azért is, mert a számok csupán az erőmű dolgozóira és a környéken élők populációjára vonatkoznak. A további 600 ezer likvidátorra, a mentési munkálatokban az eltelt évek alatt részt vevő, a mai szovjet utódállamokból szállított munkásokra nem. Az ő sorsukról semmit nem tudunk.
A jelentés már csak azért sem lehet pontos, mert a radioaktív sugárzásban érintett európai országokkal nem számol, noha jelentős sugárterhelést kapott az első napokban Skandinávia, majd Közép- és Nyugat-Európa. Brit kutatók birkákban még ma is észlelik a cézium–137 izotóp hatását. Arról sem szól a jelentés, hogy ukrán orvosok a nukleáris baleset következtében egyre több születési rendellenességet, például halva születést regisztráltak. Röviddel a két robbanás után több ezer ember kapott akut sugárzási betegséget. A WHO beszámolója szerint a gyermekek körében a pajzsmirigyrák előfordulási aránya nyolcvanszorosára nőtt. Az elmúlt évtizedekben mintegy negyvenezer kárelhárító munkás halt meg, többnyire 30–40-es éveikben járó férfiak. Tíz évvel ezelőtt a New York Times arról írt, hogy Kubában több mint 10 ezer ukrán leukémiás és más daganatos beteg gyereket gyógykezelnek. Az ukrán egészségügyi minisztérium adatai szerint 1986 óta a gyerekek körében megháromszorozódott az összes rákos megbetegedés.
Amerikai szakértők szerint a sugárhatást követő 5–10 évben fejlődik ki a legtöbb daganat, a következmények tehát most derülnek ki igazán. Ukrajnában egyébként több mint 4,6 millió hektár terület szenynyeződött, Belorusszia 23 százalékát kivonták a művelésből, de még a nem szomszédos Svájcban is hat négyzetkilométeres területet kellett nem művelhetővé nyilvánítani a szennyezés miatt.
Csaknem kétmillió ember hagyta el lakóhelyét. A kitelepítések folyamatosan, csendben zajlottak. Az európai ráktérkép és a WHO szerint Magyarországon a nyolcvanas évektől egyre több rákos esetet regisztrálnak. Ma hazánk világelső a népességre vetített öszszes daganatos megbetegedések számában, ezen belül a tüdőrák kialakulásának gyakoriságában. Bizonyára Csernobiltól független ez a szomorú állapot, de nagyon is figyelmeztető. A magyar nemzeti rákregiszter szerint nálunk évente 35–37 ezer ember hal meg rosszindulatú daganatos megbetegedésben, 250–300 ezer a nyilvántartásban szereplő betegek száma, amely folyamatosan növekszik. A sugárterhelés egyértelműen károsítja a genetikai állományt, fejlődési rendellenességet, a vérképző szervek, a bőr és nyálkahártyák, ivarszervek szöveteinek elfajulását okozza. Mindezt állatkísérletekkel is megerősítették. Figyelemre méltó, hogy eddig idősebb korban előforduló ráktípusok már középkorúaknál is jelentkeznek, sőt növekszik a tumoros gyerekek, fiatalok aránya. Ukrán orvosok egyébként az agysorvadást, a pszichés zavarokat, a depressziót is összefüggésbe hozták a sugárártalommal.
A Greenpeace nemzetközi környezetvédő szervezet tanulmánya szerint a húsz évvel ezelőtti nukleáris baleset a 2005-öt megelőző másfél évtizedben kétszázezer rákos halálozást okozott csak Ukrajnában, Fehéroroszországban és Oroszországban, és világszerte további százezer rákos halálesetet követel még a jövőben. Valamennyi még élő likvidátor immunhiányosságokat mutat, a megfigyeltek 84 százaléka három vagy még több krónikus betegségben szenved egyszerre – mutatott rá Ida Oradovszkaja, az orosz immunológiai intézet tudományos munkatársa. Galina Rumjanceva elmegyógyász kutató hozzátette, hogy az általa megfigyelt kétezer likvidátor több mint 40 százaléka szenved különböző agybetegségekben.
A közvélemény jelentős része egyetért abban, hogy a történtek elhallgatása az emberélettel való felelőtlen játék. Az április 26-án bekövetkezett balesetről Mihail Gorbacsov először május 14-én beszélt a nyilvánosság előtt. Pakson az esemény utáni napokban a dolgozók sugárterhelését mérő „doziméterkapu” már a munkába igyekvő embereken is mérte a kinti többlet radioaktivitást, azaz bent szinte biztonságosabb volt, mint a szabad levegőn. A pécsi egyetem egyik munkatársa elmondta, hogy esővízmintából kimutatták a sokszoros sugárzást, fentről érkezett utasításra azonban hallgatni kellett.