Icuka

Mindenki csak kis Kelemennek nevezte a vállalat új dolgozóját, aki a könyvelésen kapott beosztást. Nem azért, mert apró termetű volt, hanem mert volt egy idősebb Kelemen nevű alkalmazott is a cégnél. Az új fiú nem volt daliás, de rokonszenvesnek tartotta mindenki. Szerény mosolyú, udvarias fiatalember, aki Zala megye egyik kis falujából került Budapestre.
Gyakran nevezte magát sorsüldözöttnek, szerencsétlen flótásnak. Szegény parasztcsaládból származott, bármibe fogott, semmi se sikerült neki, pedig tele volt jó szándékkal, tettrekészséggel, hittel és szeretettel. A legszebb emberi tulajdonságokkal. Az ilyenre mondják faluhelyen, hogy „jó lélek!”
Ágyrajáróként kezdte, aztán albérlő lett belőle, és amikor eladta néhai szülőházát falujában, tellett egy szoba-konyhás lakásra is Újpesten.
Körültekintő gonddal rendezkedett be, s amikor már minden szükséges bútort beszerzett, vágyakozva felsóhajtott: „Már csak egy mobiltelefon hiányzik az életemből!” Ilyenkor behunyta a szemét és elképzelte magát, ahogy megy az utcán, s hirtelen előkapja a kis maroktelefont és belehallóz: Itt Kelemen! Micsoda érzés lehet, Úristen! Már gyermekkorában ez volt a vágya, s áhítattal figyelte diáktársait, akik közül majd minden harmadik rendelkezett ilyen telefonnal.
Hónapokig gyűjtögette rá a pénzt, minden nélkülözhető fillért félrerakva, amíg meg tudta vásárolni a legolcsóbbat. Maga elé tette a kis asztalkára és ábrándozva beszélgetett, szólt hozzá, barátjává fogadta. Aztán hosszan eltűnődött azon, kit is hívjon fel. Talán egy lányt kellene keresnie, akivel őszintén megoszthatná gondolatait, mesélhetne magáról, álmatlan éjszakáiról, vágyairól.
Próbálgatva nyomkodta a készülék gombjait, olyan volt, mint a halász, amikor kiveti hálóját és várja a zsákmányt! Egyszer majd összeköt vele valakit a véletlen. És egy szombat este be is következett a csoda. „Halló, ki beszél? Itt Kelemen István… Szólaljon hát meg, könyörgöm… A hangját szeretném hallani. Halló! …” „Icuka a nevem…” érkezett távolból a láthatatlan üzenet. Mintha mély gordonka szólalt volna meg valahol nagyon messze. Évekkel le nem mérhetően távol a valóságtól: Icuka. Szelíd volt, simogató, szívet melengető és bátorító hang. Akár a mama hangja. Az lehetett ilyen.
Egy lány szólt hozzá, aki szintén magányosan hánykolódik valahol ábrándozva. Hangja olyan, mint egy nagy segélykiáltás: meghallja valaki a nagy éteri csendben? Meghallja és belékapaszkodik. Erősebben szorította füléhez a telefont. Suttogva kérte: „Az Istenért, ne tegye le, mondani szeretnék valamit… Egyedül vagyok a világon, társat keresek, fogja meg a kezem…”
A lány nem tette le, nem kapcsolta ki a mobilját, folytatta vele az esti beszélgetést. Végül telefonszámot cseréltek. Icuka megígérte, hogy majd hívja. És be is tartotta az ígéretét, minden éjjel felberregett a Kis Kelemen kezében a készülék. Elmondták egymásnak a társtalanság önmarcangoló, kínzó gyötrelmét. Életük keservét, kilátástalanságát.
Mindent tudtak egymásról. Icuka azt is elmondta, hogy szőke, nagy pillái vannak, s néhány szeplő éktelenkedik az orra tövében. És hogy árva lány, ő is faluról került a fővárosba. És egy ilyen beszélgetéstől fölbátorodva a kis Kelemen találkát kért Icukától. Hogy hol kerüljön rá sor? Most még nem tudom. Holnap délután ötkor hívom. Majd megbeszéljük…
Most négy óra múlt. Kelemen a Városliget útjait rója. Nyugtalan a várakozástól. Végül leül egy padra, de úgy, hogy belássa a környező terepet. Egyre izgatottabb. Különösen azért, mert feltűnt egy buta kis liba a sétányon. Látásból ismeri, lompos nőszemély. Naponta találkozik vele az irodaház előtt. Most meg éppen ide ül, az ő padján foglal helyet? Rá se néz. Behunyja a szemét. Öt óra. A nő előszedi a mobilját. Felcsendül a telefon Kelemen zsebében. Most el kellene futnia. De csak a keze mozdul. Nem a mobilért nyúl, hanem a lány kezét fogja meg. Csodálatosan kék szeme van. Bele lehet szédülni. A világ! Csak azt mondja halkan: Icuka…