Istenkeresés

Kevés katolikus pap érdemelte ki, hogy 1950 és 1989 között Magyarországon közterületet nevezzenek el róla, vagy akár csak meghagyják eredeti nevén az emlékét őrző utcát, teret. Hock János (1859–1936) azonban a ritka kivételek közé tartozott, Horváth Mihály (1809–1878) püspökkel együtt; az ő emlékét is közterület őrizte Budapesten, a VIII. kerületben.
Mindketten aktív részesei, alakítói voltak a közéletnek. Horváth Mihály Szemere Bertalan kormányában vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, 1867 után pedig Szeged országgyűlési képviselője, Hock János pedig többek között a kecskeméti választókerület országgyűlési képviselője, aki a Szabadelvű Párttól kezdve sok politikai formációt megjárt, mígnem Károlyi Mihály oldalán kötött ki. Még egy fontos közös vonása volt a két közéleti papnak: mindketten dacoltak Róma tiltásával, és szabadkőművessé lettek. XII. Kelemen pápa „In eminenti apostolatus specula” kezdetű bullája, vagy XIII. Leó „Humanum genus” kezdetű apostoli körlevele persze nem sok kétséget hagyhatott számukra tevékenységük következményeivel kapcsolatban, mégis fontosabb volt számukra a titkos szervezet munkájában való részvétel, mint a saját egyházukkal vagy lelkiismeretükkel való béke.
Horváth Mihály életében persze nem ez volt az egyetlen markáns szembeszegülés Rómával, hiszen a kiváló történész és csanádi püspök 1849-ben a papi nőtlenség gyors eltörlése mellett foglalt állást, valamint szorgalmazta az egyházi javak mielőbbi elkobzását. A szabadságharc bukása után előbb idehaza bujdosott, majd emigrált. Az 1863–1866 között létezett Ister páholy alapító tagja volt Genfben, ahol olyan nevezetes emigránsokkal dolgozhatott együtt, mint Klapka György tábornok vagy Puky Miklós kormánybiztos. A kiegyezés után a negyvennyolcas emigránsok visszatérhettek Magyarországra, s megalapították a Corvin Mátyás az Igazsághoz címzett nagypáholyát Budapesten.
Hock János pályája sem volt mentes a vargabetűktől. A veszprémi hittudományi főiskola elvégzése után 1882-ben szentelték pappá. Volt hittanár és tábori lelkész, kőbányai és józsefvárosi plébános, aki ráadásul országos hírű szónok; újságíró, író, költő, imakönyvszerző és 1887-től különböző területek országgyűlési képviselője. A Demokrácia páholyba 1890-ben vették fel Balogh Károly néven (ez egyik írói álneve volt). Szorgalmasan haladt előre, mesterfokot is elért, három éven keresztül még páholyszónok is volt a Szimbolikus Nagypáholyban. Egyes források szerint 1894-ben otthagyta a szabadkőművességet.
De bárhogy is alakult páholybeli munkássága, biztos, hogy politikai működése során a tehetséges katolikus pap sokféle párt környékére elvetődött. 1916. júliusától gróf Károlyi Mihály híve, és 1918. október 31-től a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Az 1918. évi I. néptörvényt, amely jóváhagyta a köztársaság létrejöttét, Hock János terjesztette elő november 16-án az országház zsúfolásig megtelt kupolacsarnokában. Az események azonban túlcsaptak rajta; a Tanácsköztársaság kikiáltása – sok más szabadkőműveshez hasonlóan – őt is megrémítette, és sietve emigrált. „Mindannyian érezzük, hogy egy irtózatos világvajúdás korszakát éljük – írta. – Ma már nem csupán az az elméleti hitkérdés az ütközőpont, hogy van-e Isten, vagy nincs? Ma már az a gyakorlati életkérdés is fel van vetve, hogy egyáltalán van-e a világnak szüksége erkölcsre, vagy nincs? Könnyen romjai alá temetheti az eddigi művelődési korszaknak minden bűneit. De a szépségeit is. Megöli az etikai értékeket. A személyiséget pedig, amely tisztán keresztény gondolat, és két ezredéves küzdelmeknek vérben megtisztult virága, letöri – csordafegyelembe. Minden fajta kollektivizmus, hogyha az evangéliumi testvérszeretet alkalmazása nélkül akar boldogulni, hatalmi visszaéléssé fajul el.”
Hock János sok mindent tisztán látott, hatalmas ambíciói azonban olyan irányba sodorták, ahová talán maga sem akarta. Elhagyván Magyarországot Pozsonyba ment, ahol hamarosan börtönbe záratta a csehszlovák igazságszolgáltatás. Kiszabadulván továbbállt, Bécsben, Amerikában, Párizsban élt, majd 1933-ban visszatért Magyarországra. Itt is gyanús személy volt, hiszen az emigrációban folyamatosan támadta a Horthy-rendszert, sőt magát a kormányzót is. A hetvenöt éves, beteges aggastyánt egyévi fegyházbüntetésre ítélték, és ebből nyolc hónapot le is ült.
A fogházban töltött emlékeiből született meg Börtönvirágok című, 1935-ben kinyomtatott műve, amelyet még a rabkórházban írt „Hock János 383. sz. rab”. Részben fogsága történetét mondja el, részben gondolatait foglalja apologetikus keretbe. Szecessziós stílusa ma már meglehetősen dagályosnak tűnik. A társadalmi problémákról megfogalmazott diagnózisa azonban pontos.
Talán sokakat ajándékozott meg ezzel a könyvével is. A Börtönvirágok egyik példányának címlapján rövid ajánlást is találtam. Hogy kinek szól, nem derül ki belőle. „Az értelmünkkel keressük az Istent. De csak a szívünkkel tudjuk megtalálni. 1935. nov. 22. Hock János” Tizenegy hónappal később, amikor meghalt, talán végleg megtalálta, akit olyan sokfelé keresett.