Jó félelem

Bár zenét is komponál, tavaly az év legjobb fotósa címet is elnyerte. Két éve végigjárta a Caminót, azt a bizonyos nyolcszáz kilométeres zarándokutat, amelyet csak kevesen tesznek meg. Kolovratnik Krisztián – színész, kortársai közül az egyik legtehetségesebb.

Az idei filmszemlén mutatták be a Miraqot. Milyen visszhangja volt első nagyjátékfilmjének, amelyet főszereplőként jegyez?
– Örülök ennek a filmnek, már csak azért is, mert nagyon nehezen készült el. Három évig forgattuk Bollók Csabával, pénzhiány miatt kellett szüneteket tartanunk. A szakmának tetszett, közönségsikerről még nem tudok beszélni, mert a mozik csak később fogják vetíteni.
– Ha jól tudom, felmerült, hogy a film zenéjét is ön szerzi.
– Volt róla szó. De végül annyira sűrű volt a forgatás, hogy feledésbe merült a dolog.
– A Pesti Színházban nemrég bemutatott Lila ákác című darabnak viszont ön a zeneszerzője.
– Forgács Péterrel, a rendezővel már a főiskolán ismertük egymást. Tetszettek neki a vizsgadarabokhoz írt szerzeményeim, fölvetette, mi lenne, ha lenne egy szerepcsere, és mint Leo, a bárzongorista élőben kísérném végig az előadást. Nagyon örültem, hogy létrehozhatok egy saját zenei világot a darabhoz.
– Elégedett lett a végeredménnyel?
– Talán igen. Életem első kőszínházi zenéje ez. Soha nem gondoltam, hogy egyszer komolyra fordul a dolog, számomra a zene hobbi. Gyerekkoromban még nem volt az, inkább fáradságos kötelesség. Négy évig hegedültem, de nem szerettem. A szüleim megengedték, hogy abbahagyjam a hegedűt, csak azt kérték, folytassam a zenélést. Zongorázni kezdtem.
– Igaz, hogy az édesanyja az egyik zongoravizsgája előtti éjszaka hajnali ötig gyakoroltatta?
– Bizonyos dolgokban nagyon szigorúak voltak a szüleim, másokban viszont szabadon hagytak. Nem szóltak bele a gyakorlásba, de a vizsgára tudnom kellett az anyagot. Persze sohasem készültem el időben, így a vizsgák és a kisebb hangversenyek előtti éjszakák gyakorlással teltek.
– Korábban azt nyilatkozta, az a szíve legnagyobb vágya, hogy tíz év múlva saját zenekarával lépjen fel a Zeneakadémián.
– Ez valóban nagy álmom volt. A kortárs komolyzenéről legtöbbünknek általában a disszonáns hangok jutnak eszünkbe. Én szeretem a dallamokat, a jó ritmusokat. A közérthetőbb klasszikus talán közelebb áll hozzám. Rájöttem, hogy a szabadság a mindenem. Az ember csak szabad lélekkel tud alkotni. Szeretem, ha maguktól alakulnak a dolgok, ha valami beérik. Már nem mondom, hogy tíz év múlva itt és itt leszek. Ott leszek, ha eljön az ideje. Az viszont fontos, hogy legyen bennünk elhatározás, törekvés.
– Soha nem sürgeti a dolgokat?
– Megtanultam várni. Jó lenne csak értékes dolgokkal foglalkozni, de sokszor eladja magát az ember. Nem jó csak a sikerért, a hírnévért dolgozni. Nagyon önkritikus vagyok. Mindig tartok attól, hogy nem elég érett a munkám. Jobban szeretem, ha az alkotásaimat ismerik és nem engem. Ma sok embernek tudjuk a nevét, de nem tudjuk, mit csinált. Rengeteg a sztár, de fogalmam sincs, miért azok. Nem ismerem az értékrendjüket, nem tudok róluk valójában semmit.
– Én viszont tudom önről, hogy fotózik is. Tavaly az év legjobb fotósának választották az iskolában, ahová jár.
– Autonóm riportokat készítek. Nagyon jó a saját szemszögemből láttatni valamit, de valójában a dolgok fontosak, amelyek a segítségemmel megszületnek, nem pedig én.
– Vagyis jó bornak nem kell cégér?
– Kell, de jó, ha megtalálják anélkül is. A Lila ákác zenéjét is felkérésre írtam, nem én ajánlkoztam.
– Milyen értékrend szerint él?
– Nagyon fontos számomra a család. Nincs testvérem, talán ezért alakult ki különleges kötődés a szüleim és köztem. Nekem egyébként nincs saját családom, egyedül élek, de nem rossz ez az állapot. A zenével, a színházzal, a filmmel tudok foglalkozni.
– Van olyan, akivel meg tudja osztani a gondolatait?
– Néhány jó barátommal és a szüleimmel. Nem olyan rossz egyedül lenni, ha arra törekszünk, hogy minden pillanatot megéljünk. Nem félek a magánytól. Persze az ember keresi a társát. A társ számomra azt az embert jelenti, akinek az értékrendje, az érdeklődési köre megegyezik az enyémmel. Akivel együtt lehet haladni, akivel megtapasztalhatom, megélhetem az életet. A közös élmények nagyon fontosak egy kapcsolatban.
– Gondolom, élmény volt a Camino is két éve. Mit várt az úttól?
– Tíz éve édesanyám egyik operabeli kollégája végigjárta családjával a Caminót. Mesélt róla, és ezáltal bekerült a tudatomba. De sokáig nem jött el az ideje. Aztán évekkel később, amikor még nem volt divat a Camino, az egyik barátom megkérdezte: elmegyünk? Végigtekertük a több mint nyolcszáz kilométert.
– Sokan transzcendentális élménnyel tértek haza az útról…
– Ehhez az úthoz, miként az élethez is, nyitottság kell. Nem szabad elvárni semmit, és akkor megtörténnek bizonyos dolgok. Amit ott átéltem, az a magánügyem. Sokan ezoteriával magyarázzák, vagy harsány sztorit kerekítenek belőle. Ezeket az élményeket valójában nem lehet megosztani. Mindenkivel más és máshogyan történik.
– Hisz egy „másik” világban?
– Hiszek abban, hogy nem csak az anyagi, a szemmel látható világ létezik.
– Fontos önnek például a pénz?
– Igen.
– Különben talán nem is szerepelt volna egy sörreklámban…
– Huszonkét évesen vállaltam el, akkor fejeztem be a főiskolát. Tudtam, hogy bár a szüleim mindent megadnak nekem, azért végesek a lehetőségeik. A főiskola után már láttam, hogy a színházi munkákból soha nem jön össze annyi, hogy lakást tudjak venni. Az otthonomat és az önálló életemet a reklámmal alapoztam meg.
– Tud nemet is mondani?
– Nehezen tanultam meg, és nem is olyan régen. Amióta egyre tisztábban látom, milyen utat szeretnék bejárni. Ha nem önszántamból mondok nemet, az borzasztó. Volt már ilyen, filmnél, de a színház miatt is.
– Pedig egy filmszerep sok pénzt hoz.
– Sokat, de az lenne az igazi, ha teljesen örömből dolgozhatnék. Ha nem kellene mérlegelnem. Ez persze csak akkor volna lehetséges, ha a színház mellett mondjuk jól menő vállalkozásom is lenne, de nincs, pedig a szüleim azt tanították, hogy több lábon kell állni. Ezért voltak a zeneórák, a nyelvórák. Mert csak úgy lehetsz szabad ember, fiam, csak akkor nem kell mindig megalkudnod, ha több dologhoz értesz. De ma már úgy látom, nehezebb saját erőből talpon maradni, mint alkut kötni. Az egyik kolléganőm mesélte, hogy egyszer kis szerepet osztottak rá. Odalépett hozzá Várkonyi Zoltán: látom, maga jelentős szerepeket játszik, elveszem öntől ezt a kis szerepet, és adok egy nagyobbat. A színésznő fölháborodott. Ne tessék elvenni, nekem a mostani életemben ez a szerep nagyon fontos.
– Ön most elégedett a feladataival?
– Igen. Megint forgatok, és úgy tűnik, lesz egy másik filmszerepem is. Egy új darabot is elkezdtem próbálni.
– Miért jó leugrani ötven méter magasról?
– Szeretem az extrém sportokat, például a sziklamászást. Vonzanak a veszélyes helyzetek. A főiskola alatt ki akartam próbálni, hol vannak a fizikai határaim.
– Szokott félni, miközben extrém sportot űz?
– Jó félelem az. A napokban láttam egy dokumentumfilmet olyan ejtőernyősökről, akik lezuhantak. Amikor fölépültek, újra ugrottak. Az egyik fickó a huszadik zuhanás után szállt ki a tolókocsiból, utána megint felment.