Kárpótlás hatvanegy év után

A Magyar Közlöny március 1-jei számában jelent meg a törvény, hogy a szovjet hadifogolytáborokban életüket vesztett személyek hozzátartozói – amennyiben dokumentálni tudják családtagjaik halálát – négyszázezer forint kárpótlást kaphatnak. A végrehajtási utasítást a napokban tették közzé. A következő hónapokban több tízezer kérelem érkezhet a Központi Igazságügyi Hivatal címére.

A véletlen hozta, hogy éppen Budapest „felszabadulásának” hatvanegyedik évfordulóján, ez év február 13-án egy hosszú évek óta áhított és szorgalmazott törvényt fogadott el az Országgyűlés, hogy némi gyógyírrel feledtesse azok halálát, akik a második világégés után szovjet hadifogságban haltak meg. Háromszázharminckilenc képviselő, a jelenlévők 98 százaléka szavazta meg a törvényt, egyedül Hankó Faragó Miklós, az Igazságügyi Minisztérium SZDSZ-es politikai államtitkára mondott nemet, aki kijelentette: „A kormány nevében nem fogadom el, nem támogatom…”
Azt is mondhatnók, szégyen, hogy az országnak hatvanegy évre volt szüksége a térdhajtás eme formájához, de hát ismert az 1949-ben életbe lépett jogfosztottság, amely bűnösnek nyilvánított mindenkit, aki részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. A rendszerváltozás utáni próbálkozások is csak részeredményeket hoztak. A szabadságuktól és életüktől megfosztottak közvetlen hozzátartozói az 1992. évi 39-es törvény alapján kárpótlásra tarthattak igényt, ami jelentéktelen pénzösszeg volt. Ettől függetlenül akadt, aki kérvényezte a támogatást, de csak kevesen tudták a dokumentumokat mellékelni. Ráadásul a törvény a hadiárvákra nem vonatkozott. Az 1997. évi 29-es törvény azonban már rájuk is kiterjesztette a jogosultságot. De: 1997-ben még változatlanul nagyon kevés adat állt rendelkezésre a magyar hadifoglyok haláláról. Az elhurcolás tény volt, az is, hogy nem tértek vissza hazájukba, de hiányoztak az erre vonatkozó iratok. Így aztán az akkori Központi Kárrendezési Iroda a legtöbb esetben elutasította a kérelmet. Az elmúlt nyolc-tíz év során azonban a szovjet levéltárak részben megnyíltak, az évtizedek görcsei feloldódtak. Több tízezer honfitársunkról derült ki a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára révén, hogy szovjet hadifogolytáborokban vesztették életüket.
A múlt év szeptemberében a Hadtörténeti Intézet és Múzeum nagy jelentőségű konzultációt szervezett, amelyen részt vettek magas rangú orosz katonatisztek és az orosz levéltárak vezetői is, tovább bontva azt a falat, amely elzárta a hadifoglyokra vonatkozó bizonyítékokat. Itt hangzott el, hogy hatvankilencezer emberről már dokumentumok igazolják: a Szovjetunióban haltak meg, de még százezer corpus delicti hiányzik…
A konzultáció újabb lökést adott a hadirokkantak szövetségének a további lépések kierőszakolására. Tudniillik 1997. október 7-én lejárt az igénybejelentések beadási határideje. Hiába kérték Vastagh Pál akkori igazságügy-minisztertől a hosszabbítást, nemleges választ kaptak. Az Orbán-kormány alatt is összehívták a társadalmi szervezetek vezetőit, hogy a 30 000 forintos kárpótlást felemeljék, de hiába volt a jó szándék, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének túlzott követelései miatt a tárgyalások zsákutcába jutottak.
A nyomásnak engedve a Medgyessy-kormány nagy nehezen hozzájárult, hogy a kárpótlást 400 000 forintban állapítsák meg, de csak azok kaphatták meg, akik annak idején benyújtották az igényüket. Az ő esetükben a 30 000 forintot kiegészítették 370 000 forinttal. Az első évben kétezer, a másodikban nyolcezer igényjogosultnak fizették ki a kárpótlást.
A 2006. február 13-án elfogadott XLIV. törvény végül kimondta, hogy azok is jogosultak a kárpótlásra, akik korábban, valamilyen oknál fogva nem nyújtották be igényüket, és a sérelem elszenvedésekor magyar állampolgárok voltak. (Függetlenül attól, hogy ma hol élnek.)
Itt tartunk most. A végrehajtási rendelet pontosan tartalmazza, hogy az igényeket a Központi Igazságügyi Hivatal címére (1116 Budapest, Hauszmann Alajos u. 1–3.) kell beküldeni, ahonnan előzőleg (levélben vagy személyesen) adatlapot kell kérni. A kitöltött adatlap mellett a mellékelt dokumentum tartalmazhatja a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárának igazolását vagy a bírósági holttá nyilvánítási végzést, amely tanúsítja, hogy nevezett személy a Szovjetunióban milyen sorsra jutott. Továbbá az 1957. évi, az államigazgatásról szóló IV. törvény két szakasza is rendelkezik arról: a jegyző előtt tett tanúvallomással bizonyítani lehet például azt a tényt, hogy X. együtt volt a hadifogságban Z.-vel, X. visszajött, de Z. soha nem érkezett vissza; megeshetett, hogy X. részt is vett társa temetésén. Azonkívül argumentum az is, ha valaki szemtanúja volt embertársa elhurcolásának. Hivatkozás lehet egy levelezőlap, amelyet a hadifogságból írtak stb.
A bizonyítékok tehát sokfélék, de ezek híján nem számíthat a családtag kárpótlásra. Családtag alatt az özvegyet vagy az árvát kell érteni. Ha ők sem élnek már, a testvér (vagy a testvérek) nyújthatnak be kérelmet. Az utóbbiak azonban csak a szóban forgó összeg felét kaphatják meg. Az unoka már nem részesülhet a kedvezményben. Gondot okozhat, hogy a benyújtási idő nagyon rövid, mindössze négy hónap, és július végén a terminus lezárul! Ráadásul a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattára felkészületlen a több ezer vagy tízezer kérelem befogadására, a dokumentumok előbányászására. A gyors válaszadásnak sem személyi, sem tárgyi feltételei egyelőre nincsenek meg. Az idő pedig sürget.
Ha valaki kedvező elbírálásban részesül, a Központi Igazságügyi Hivatal a határozatot megküldi a Magyar Államkincstárnak, vagyis az 1994 decemberében létesült Hadigondozottak Közalapítványa kárpótlási osztályának, amely azonnal kiutalja a 400 ezer forintot. Az így megkapott összeg után nem kell adózni.
Padányi Máriusz, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének elnöke, aki minden kapcsolatát, energiáját és taktikai készségét latba vetve, fáradhatatlanul tevékenykedett a háttérben a törvény megvalósulásáért, talán sokáig arra gondolt: hadifogság helyébe – ebben a hazában – jót ne várj! De a következetes harc meghozta a gyümölcsét – hatvanegy évvel a háború befejezése után.
Az utolsó órákban.