(ki mikor szavazott…)

Én nem tudom, igaz-e az a híresztelés, miszerint Tárnoki néni az izgalomtól rövid pszeudokómába esett a választások napján, s emiatt még vasárnap késő délután sem jelent meg a körzeti szavazóhelyiségben, teljes bizonytalanságba taszítva a választási bizottságot, magát a pártot és a közvélemény-kutatókat, mivel mindahányan tudták, hogy az ő voksa dönti el a választásokat. Ezzel leginkább maga az öreg hölgy volt tisztában, hiszen sokszor hivatkozott rá, hogy a budapesti populáció statisztikai és eszmei átlagát ő testesíti meg, így választási döntése maga az eleve elrendelés, s csak közvetve foglaltatik benne a véletlen önkénye és a szabadság, amely a modern demokráciákban fenntartja a váltógazdálkodás örök esélyét.
Mivel a szocialista kampánystábnak különös gondja volt arra, hogy a párt nehezebben mozduló híveiben is fenntartsa a választási hajlandóságot, egyes állítások szerint potenciális szavazóik egy részének a bőre alá mikrocsipet ültettek be, amelynek révén követni tudták mozgásukat. Természetesen, ha e híresztelés egyáltalán igaz, a csipbeültetés abszolút önkéntes alapon történt, a legmélyebb (kókai) liberalizmus szellemében. A Fini-mini vegyesben megforduló kuncsaftok egy része kutyatulajdonos volt, akiket a kerületi önkormányzat arra kötelezett, hogy ebjeiket csippel lássák el az EU-szabvány szerint. Csak a kóbor kutyák, akikről Gy. F. oly szemléletes együttérzéssel beszélt, kószálnak digitális helymeghatározó nélkül, így az ő mozgásukat az illetékes gyepmester vizuális megfigyeléssel követi.
A kerületi pártirodán várakozó aktivistákat, köztük Vörös Székfűt már délelőtt kilenckor idegesség fogta el, amikor a megfigyelők jelentették, hogy „Tárnoki néni nem mozdul”. Ezt rossz jelként is lehetett értelmezni, hiszen a törzsszavazók és az aktivisták, különösen a rossz alvó idősebb urak és hölgyek alig bírták kivárni a szavazóhelyiségek megnyitását. A pesszimista elvárások szerint is közöttük kellett volna lennie Tárnoki néninek. Gy. F. már rég leadta szavazatát, szokott bűbájos mosolyával elhalványítva a nap fényét. Persze mindenki tudta, hogy ő korántsem olyan fontos szavazó, mint Tárnoki néni, így aztán alighogy az urnába pottyintotta a titkos borítékot, a fotósok és kamerások egymáson átgázolva rohantak át Budáról Pestre, mert aligha kell mondanunk, hogy az öreg hölgy nem tartozott egy szavazókörzetbe a miniszterelnökkel.
Ám a műholdas megfigyelők még délután kettőkor is azt jelentették, hogy Tárnoki néni nem mozdul. Még az MSZP amerikai kampányszakértői is értetlenül álltak az eset előtt: miért tartja bizonytalanságban a dédi a közvéleményt? Senki nem gondolt rá, hogy Tárnoki néni az izgalomtól mély, kómaszerű álomba merült. Ám lássatok csodát! A hároméves Esztike, aki elméletben Fidesz-szavazó volt, s így Tárnoki néni született politikai ellenfele, a szavazóhelyiségek zárása előtt húsz perccel sportszerűen úgy döntött, hogy felébreszti a dédit. Addig, ha a mobilok csörögtek és a szocialista válságstáb jelentkezett, csak azt csipogta bele: „Itt nincs semmiféle Ördöglovas, ez a proszektúra vagy a Morgue” – ami köztudomásúlag hullaházat jelent.
Zárás előtt a műholdak jelezték, hogy Tárnoki néni kilépett háza kapuján, és egyenesen megindult az urna felé. Mindenki megkönynyebbülten felsóhajtott. A CIA főigazgatója közölte az Egyesült Államok elnökével, hogy a magyar választás eldőlni látszik. De azt, hogy Tárnoki néni végül is kire adta a voksát, én nem tudom…