Kialvó fények

A minap befejeződött budapesti könyvfesztivál egyik díszvendége, Jorge Semprún órákon keresztül dedikálta régi és új könyveit a Budapest Kongresszusi Központban. Meglepődött, hogy főleg fiatalok, tizen- és huszonévesek várakoztak türelmesen a véget nem érő sorokban, kezükben három-négy rongyosra olvasott könyvvel. A spanyol íróval elutazása előtt beszélgettünk.

Húsz év, egy nap című új regényét A nagy utazás sokadik kiadásával együtt jelentette meg a könyvfesztiválra az Európa Könyvkiadó. Az arisztokrata, illetve nagypolgári családból származó, filozófusnak készült volt illegális kommunista, a Franco-ellenes küzdelem egyik jelentős alakja látszólag többször kényszerült identitásváltoztatásra. Valójában mindig pontosan tudta, kicsoda – bármilyen álnevet viselt, bármilyen szerepet vállalt is. A lelke legmélyén csak egy identitása van az embernek – mondta a fesztivál nyitónapján –, és az nem változik, vele marad a pokolban is. Jorge Semprún Maura (a spanyol tulajdonneveknek a hivatalos iratokban része az anya családi neve is) mindig spanyolnak tartotta magát, noha hazájában fordításokból ismerik a műveit. Csak három könyvét írta anyanyelvén, köztük a könyvfesztiválra megjelent regényt, és most újra visszatért a francia nyelvhez, ezekben a hónapokban egyszerre két könyvön dolgozik. A hírekkel ellentétben továbbra is Párizsban él, gyakran utazik ugyan Spanyolországba, de mindig meghatározott céllal: hogy megnézzen egy-egy kiállítást, előadást tartson, vagy bemutassa új könyvét. Második budapesti látogatása alkalmából először arról kérdeztük, amiről eddig keveset hallottunk: miért nevezte atipikusnak családi környezetét?
– Kétszeresen is az volt. Anyám családja, a Maurák a Baleárokról jöttek, nagyapám fontos szerepet játszott a spanyol politikában. Ügyvéd, majd a konzervatív párt híres képviselője volt, később miniszterelnök XIII. Alfonz király uralkodása idején. XIII. Alfonz hercegi rangot is adományozott a Maura családnak, a cím máig örökletes. Ez a família nem egyszerűen konzervatív, hanem monarchista volt, de a szakadás jelei megmutatkoztak benne: nagybátyám anyámmal együtt a köztársaság híve volt. Apám ősi kasztíliai, de szerényebb társadalmi helyzetű családból származott. Ügyvéd volt Madridban, és jogfilozófiát tanított az egyetemen. Ő is atipikusnak mondható, mert kasztíliai nagypolgár létére baloldali katolikusnak és liberálisnak vallotta magát, ami az akkori Spanyolországban igen különösnek számított. A harmincas években vezető munkatársa volt a Cruz y Raya című, intellektuális szempontból rendkívül fontos és szép megjelenésű folyóiratnak, amely a franciaországi Esprit körével állt kapcsolatban. Anyám 1931-ben még megérte a köztársaság kikiáltását, és boldog volt, de 1932-ben meghalt. Nyolcéves voltam akkor. Apám az 1936-os választásokon a Népfront mellé állt, ez is szerfölött atipikus volt. Amikor a köztársaság újjászervezte a diplomáciai testületet, hűséges republikánus és jogban járatos apámat kinevezték ügyvivőnek Hollandiába. Az ő elkötelezettsége miatt kényszerültünk később emigrációba. A polgárháború második felében, 1937 végétől 1939-ig Hollandiában éltünk, ott jártam iskolába, és onnan emigráltunk Franciaországba.
– Miért oda? A spanyol köztársaságpártiak jelentős része Latin-Amerikában, spanyol nyelvterületen keresett menedéket.
– Apám nem akart messze menni Spanyolországtól. Szerette Párizst, voltak ott barátai az Esprit körében, de nem gondolta, hogy olyan hosszúra nyúlik az emigráció. Mexikóban egyetemen taníthatott volna, vagy könyvkiadóban kaphatott volna állást. Párizsban egy katolikus középiskolában adott órákat, és nagyon szűkös körülmények között élt. Tagja volt ugyan az emigráns spanyol köztársasági kormánynak, de az amolyan fantomkormány volt, még ha több ország elismerte is. Élete utolsó éveit Rómában töltötte, ő képviselte ezt a kormányt Olaszországban és a Vatikánban. Rómában halt meg.
– Malraux hamar elkötelezte magát a spanyolok ügye mellett. Ismerte őt?
– Szívesen teremtettem volna vele kapcsolatot abban az időben, amikor A remény című regényét megírta, de ő akkor már híres ember volt, én pedig teljesen ismeretlen. Olvastam és szerettem a műveit. Egyik legjobb barátom az ő első házasságából született lánya, Florence volt. A háborúnak vége című könyvemet, amelyből a férje, Alain Resnais filmet is készített, Florence-nak ajánlottam. De Malraux-val soha nem találkoztam személyesen.
– Párizsban filozófiát tanult a Sorbonne-on. Kik voltak a mesterei, és mit szólt ahhoz, hogy az École normale supérieure-ön, ahova többek között Raymond Aron, Sartre és Paul Nizan is járt, tudálékosnak tartották a Sorbonne professzorait?
– A Sorbonne-on azokban az időkben igen tiszteletreméltó emberek tanítottak, de ők voltak az igazi francia idealizmus utolsó képviselői. Az egyik filozófiatanárom, akit Bertrand-nak szólítottam, soha semmit nem publikált, igazi funkcionárius volt, de kitűnő pedagógus. Meg tudta szerettetni a filozófiát, azokat a szerzőket is, akiket ő nem szeretett. Gyakran jártam a Sainte Geneviève könyvtárban, és ahelyett, hogy a programban szereplő filozófusokat tanulmányoztam volna, rengeteget olvastam. Mindent, ami a kezembe akadt. Ott fedeztem fel, a Revue de Philosophie-ban az akkor még teljesen ismeretlen Emmanuel Lévinas egyik cikkét Husserlről és Heideggerről, és akkor ismerkedtem meg a fiatal Marx írásaival is. Gondviselésszerű véletlennek tekintem, hogy felfedeztem ezt a másfajta filozófiát. Akkortájt olvastam nagy lelkesedéssel Sartre első, rövidebb írásait a képzeletről, az intencionalitásról. Nagy művét, a Lét és a semmit viszont csak később, épp a letartóztatásom előtt olvastam el.
– Kapcsolatban állt Sartre-ral?
– Igen, de csak a felszabadulás után. Addig is láttam őt a Flore kávéházban, szeretett odajárni, mert jó meleget adott a kályha. Olykor beszélgettem is vele idősebb filozófiatanár barátaim társaságában, de azok csak amolyan bisztróbeli beszélgetések voltak. A Sartre–Camus vitában sem vettem részt, mert az már arra az időre tehető, amikor én illegalitásban a spanyol kommunista pártnak dolgoztam.
– Raymond Aron 1955-ben adta ki nagy vitát kiváltott L’Opium des intellectuels (Az értelmiségiek ópiuma) című könyvét, amelyben a baloldali értelmiség mítoszait elemzi. Mi volt a véleménye erről a könyvről?
– Olvastam, és azt mondtam magamban, nekem most más dolgom van, de feltétlenül vissza kell térni erre a témára, ha befejeztük a Franco-ellenes harcot.
– Tehát a Franco elleni küzdelem volt az elsődleges. Ez vitte a spanyol kommunista pártba? Mennyire volt az más, mint a francia vagy az olasz?
– Igen, az vitt oda. De mielőtt nemzeti különbséget teszünk, különbséget kell tenni a hatalmon lévő kommunizmus és az ellenzéki kommunizmus között. Én az illegális, ellenzéki kommunista mozgalmat ismertem. Ennek az illegális pártnak a tagjai nem állhattak ki a tömegek elé az 1931-es ostoba jelszavakat ismételgetve. A köztársaság kikiáltásáig az volt a kommunisták jelszava: „Le a köztársasággal, éljenek a szovjetek”, és el is szigetelődtek teljesen, egyetlen mandátumot kaptak. A Franco elleni harcban kényszerült rá a párt a demokratizálásra. A szovjetunióbeli XX. kongresszust arra használta fel a fiatalabb nemzedék, Carillo és a többiek, hogy eltávolítsa a pártból a régi vezetőket. Egészen másként viselkedtek, mint a francia kommunisták, akiknek tíz–húsz évbe telt, amíg elismerték a Hruscsov-jelentés valóságtartalmát. Mindez nem azért történt, mert a spanyol kommunisták liberálisabbak vagy intelligensebbek voltak, mint a más országbeliek, hanem azért, mert az SKP fogékony volt arra, hogy Spanyolország demokratizálást követel. A párt kitalálta a nemzeti megbékélés programját, ami akkor nagyon merész volt. Ezért maradtam 1956 után is a pártban. Ha Franciaországban élek, biztosan otthagytam volna 1956-ban.
– Hogyan fogadta az 1956-os lengyelországi és magyarországi események hírét?
– Megrendülve. Eleinte kevés információt kaptunk, ezért az emberek nem nagyon értették, mi történik. De már létezett a televízió, és egy idő után láthattuk a képeket. Többé nem lehetett azt állítani, hogy idegen összeesküvők szítják az elégedetlenkedést a rendszer ellen. Láttuk a budapesti utcákat, a tömeget. 1956-tól kezdve a nyugatiak többé nem fogadhatták el fenntartás nélkül az oroszok állításait, 1956 megszülte a kételyt.
– De az a társadalmi süketség, amelyről beszélt, számos nyugati országban 1956 után is megmaradt. Sokan nem akartak hallani a Szovjetunió bűneiről, a gulágról, pedig lehetett tudni, hogy mi történt.
– Eddig nem vizsgálták kellőképpen, mennyiben felelősek az európai kommunista pártok a sztálinizmus fennmaradásáért és megerősödéséért. Minden esetben kapituláltak, ha a szovjetek akartak tőlük valamit. Egy fiatal történész, akinek nincsenek érzelmi kötődései ehhez a korhoz, valamikor biztosan elvégzi majd ezt az elemzést.
– Tizenöt év telt el, míg Buchenwaldból való visszatérése után írni tudott az ott tapasztaltakról. Miért kellett ilyen sokáig várni?
– Rögtön akartam írni róla, mégpedig regényt, nem dokumentumkötetet, de nem ment. Az írás akkor a halálra emlékeztetett, én pedig élni akartam. Voltak, akik rögtön képesek voltak elmondani az élményeiket, például Primo Levi, aki 1947-ben befejezte a Se questo è un uomo (Ember ez?) című könyvét. Én a politikába menekültem, úgy éreztem, hogy az a jövőhöz kötődik, számomra akkor az volt a terápia. Azután jött 1956, a XX. kongresszus, jöttek a lengyelországi és magyarországi események. A nagy utazást a hatvanas évek elején kezdtem el írni franciául, spanyol nyelvű közegben, Madridban, azután, hogy az illegalitásban éles vitába keveredtem a kommunista párt vezetőivel. A politikával való szakítás vitt vissza az irodalomhoz. De egy másik konkrét madridi tapasztalatom is motivált. Az illegális lakást, ahol sokszor megfordultam, egy fiatal házaspár gondozta. A férfi nem tudott rólam semmit. Egy este elkezdett mesélni Mauthausenről – nagyon roszszul. Nem mondtam neki, hogy nekem is vannak az övéhez hasonló tapasztalataim. Végighallgattam, de biztos voltam benne, hogy az ő elbeszéléséből senki nem értené meg, mi történt a koncentrációs táborokban. Akkor határoztam el, hogy megírom A nagy utazást, és úgy írom meg, hogy mások is megértsék, amit sokan átéltünk. A könyv 1963-ban jelent meg Franciaországban, ugyanabban az évben adták ki Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című könyvét és Primo Levi Fegyverszünet című regényét. Szolzsenyicin műve reveláció volt számomra. Az irodalom hatott a legerősebben a társadalmi süketség ellen. Ezért döntöttem úgy, hogy az illúziók elvesztése után újra megírom, kétszer is, ugyanazt a témát, mindannak ismeretében, amit Szolzsenyicin mondott el.
– 1988-tól 1991-ig a spanyol kulturális tárcát vezette, és fontos szerepet játszott a filmművészet védelmében. Megírta híressé vált filmek – A háborúnak vége, Beismerő vallomás (L’Aveu) – forgatókönyvét. Miben látja a film jelentőségét?
– A film tömegekhez jut el, míg egy könyv legföljebb száz-, kétszázezer emberhez. Egy-egy igazi irodalmi műnek talán tartósabb a hatása, a filmé viszont azonnal erősebb lehet. A Slánsky-pert feldolgozó Artur London-regényt, a Beismerő vallomást eltűrte a Francia Kommunista Párt. Costa Gavrasnak a könyvből készült filmje ellen viszont heves kampányt indított, mert azt sok százezren látták. Később viszont, amikor bemutatta a francia televízió, majd a vetítés után vitát is rendeztek róla, az FKP egyik korifeusa kijelentette: ezt a filmet nekünk kellett volna megcsinálni.
– Milyen emlékei vannak a tizenhat évvel ezelőtti Magyarországról?
– Akkor kulturális miniszterként jártam Budapesten, hivatalos látogatáson, amikor Spanyolország töltötte be az Európai Közösség (akkor még nem unió) elnöki tisztét. Fogadott Grósz Károly, és azt mondta nekem: képzelje el, hogy Magyarország olyan repülőgép, amelyik halad a cél felé, de menet közben megszűnik a rádió-összeköttetés, és kialszanak a leszállópálya fényei. Mi történhet ilyenkor? Kihasználtam a pesszimizmusát, rezignáltságát, és meghívtam Brüszszelbe a magyar kulturális minisztert és a demokratikus ellenzék egyik vezetőjét. Ugyanakkor meghívtam lengyel kollégámat és a Szolidaritás egyik kulcsemberét is. Mindkét ország elfogadta a meghívást, csak Brüsszelt volt nehéz meggyőzni a szokatlan párosítások elfogadásáról. Végül Felípe Gonzálesnek köszönhetően sikerült. Így nekem is van egy kis részem abban, hogy még a régi rendszer idején eljutottak ellenzékiek egy brüsszeli hivatalos fórumra.
– Foglalkoztatja Európa sorsa?
– Nagyon. Most ugyan nehéz időket élünk, de remélem, hogy egyre többen megértik: Európa a nagy terv, különösen most, az új bővítés után. Európa a nagy utópia, a nagy kaland. Kár volna lemondani róla.