Köröznek a harci héják

Politikai nézeteiért, keményvonalasnak tartott politikájáért az életével fizethet Irán elnöke. Mahmúd Ahmadinezsád néhány héttel ezelőtt a délnyugat-iráni térségbe tervezett utazást, hogy szóljon az arab kisebbség képviselőihez, az utat azonban az utolsó pillanatban lemondták, a találkozók elmaradtak, azon a helyen pedig, ahol az elnök szóra emelkedett volna, tervezett beszédével egy időben pokolgép robbant.
Sokkoló esemény volt ez a perzsa állam számára, hiszen az ország a béke szigetének számít a zűrzavaros közel-közép-keleti térségben. Irak 2003 tavasza után valósággal vérbe borult, a civil áldozatok számát már százezres nagyságrendűre teszik, vagyis többen haltak meg az országban három év alatt, mint a Szaddám Huszein bosszúhadjáratainak következtében teljes regnálása idején. Az északi szomszéd Örményország és Azerbajdzsán egymás iránti gyűlöletére talán nincs is jobb példa, mint a Budapesten tanult Ramil Safrov esete, aki 2004-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában fejszével végezte ki az egyik Örményországból érkezett társát, mert az részegen állítólag meggyalázta az azeri zászlót. „Az örmények meggyilkolása nem bűncselekmény” – mondta a bíróságon.
A szintén északról szomszédos Türkmenisztánban Szaparmurat Nyijazov, vagyis Türkménbasi nemrégiben bezáratta a vidéki könyvtárakat és kórházakat, mondván, az ott élőknek semmi szükségük nincs ezekre a létesítményekre. Az ő diktatórikus módszerei a Nyugat felé szépen áramló földgáz miatt azonban senkinek sem szúrják a szemét. A keleti szomszéd Afganisztán déli részein valóságos háború folyik, de Kabulban sem lep meg senkit, ha egy-egy autó a levegőbe repül. Pakisztánt hajszál választja el, hogy a szegénység és a szélsőségesek erősödése a teljes káoszba taszítsa. Ott nagy az esélye annak, hogy az amerikai támogatást élvező Pervez Musarraf hatalmát egyszer csak elsöpörje a „forradalom”.
A nyugati világ szemét mégis Mahmúd Ahmadinezsád és a teheráni rezsim szúrja, elvégre Izrael állam verbális fenyegetése már 1979-ben kicsapta a biztosítékot. Az elnök most elvakult és véreskezű elődeinek jelszavait visszhangozza, mikor a Földközi-tenger keleti partvidékén fekvő kis ország a térképről való lesöpréséről beszél, reálisan gondolkodva és a múltat ismerve azonban aligha gondolhatja bárki, hogy Teherán húzza meg először a ravaszt.
Jellemző a helyzetre, hogy a teheráni forradalmi jelszavakra válaszul a Háárec című jeruzsálemi napilap nemrégiben Budapesten is megfordult szakírója, Amir Oren tegnapi cikkében „egyre inkább ésszerűnek tűnő alternatívának” nevezte azt, hogy az iráni elnököt meggyilkolják. Izrael persze korábban sem tiltakozott soha a háborús kardcsörtetés ellen, nemrégiben például a jelenleg a választásokon győztes Kadimában tevékenykedő – egyébként békés természetűnek ismert – Simon Peresz fogalmazott úgy, hogy az iráni elnök ugyanúgy végzi majd, mint Szaddám Huszein. Tel-Aviv hivatalosan a nemzetközi közösségre bízza a megoldást, kérdés azonban, hogy utóbbi miként értékeli a jeruzsálemi lap cikkírójának azon kitételét, miszerint „a nemzetközi közösség reagálása az Ahmadinezsád elleni izraeli merényletkísérletre (…) erőtlen és elviselhető mértékű lenne”.
Irán jövőjével kapcsolatban sokan sokféle forgatókönyvet megfogalmaztak már, ám hiába repkednek a harci héják a Fehér Ház felett, odabent még az iraki mocsárból való kimenekülés receptje sem ismert. Amerika dolgát nagyban megnehezíti az is, hogy az esetleges háborúhoz nehezen találna szövetségeseket, hiába hallani Európából is mind több bírálatot Iránnal szemben. Nézzük hát röviden, milyen megoldások is képzelhetők el Perzsia jövőjét illetően, s miként viszonyulnak ezekhez a nagyhatalmak!
Tegyük fel, hogy a nyugati nyomásgyakorlás kudarcot vall, Irán pedig – mint ezzel vádolják – mondjuk öt év múlva atombombára tesz szert. Ez esetben – bármilyen meglepő – Teherán a béke garanciáját vásárolná meg a maga számára, hiszen nincs az az őrült tábornok, aki atomháborút kísértene egy igencsak kétséges értékű győzelemért. Ha tehát az óceánon túl mégiscsak háborúznának, akkor arra viszonylag rövid időn belül sort kellene keríteniük.
Egyfajta átmeneti megoldást jelentene, ha Amir Oren elvárásainak megfelelően az izraeli módszerhez nyúlnának, s célzott likvidálások révén gyengítenék meg a teheráni rezsimet. Az elmélet azonban annyiban sántít, hogy a politikai és vallási vezetők brutális eltávolítása minden bizonnyal égtelen dühre gerjesztené az egyébként békés perzsákat, s a terrortól rettegő Nyugat számára ez túl nagy kockázat. Ennél sokkal életszerűbb, hogy a kisebbségekre próbálnak nyomást gyakorolni. Teherán már többször is azzal vádolta a Dél-Irakban állomásozó briteket, hogy ők szítják az arab kisebbséget, s az ő kezük van benne az utóbbi időkben iráni földön elkövetett kisebb merényletekben. Ugyanide tartozik, hogy az iráni védelmi miniszter tegnap Azerbajdzsánba látogatott, hivatalosan azzal a céllal, hogy Baku támogatását kérje az atomprogramhoz, furcsa lenne azonban, ha a jelentős számú azeri kisebbség kérdése ne szerepelne a terítéken.
A harciasabb neokonzervatív elemzők a fenti lehetőségeken is túlmennek. Némelyikük villámháborút javasol, melynek révén alig hetvenkét óra alatt heves légitámadásokkal porrá kellene zúzni az iráni légvédelmet, flottát és természetesen az atomerőműveket. Kérdés azonban, mi történik, ha Teherán – ellentétben Irakkal, Afganisztánnal és tulajdonképpen Jugoszláviával – képes lesz visszalőni, s a háromezer kilométeres hatótávolságú Száháb–3-as rakétái közül néhányat útnak indít Tel-Aviv vagy éppen a constantai amerikai bázis ellen. Bush elnök persze minden alternatívát nyitva hagy, nukleáris támadást sem kizáró szónoklatait azonban csak akkor nevezhetnénk többnek kommunikációs hadviselésnél, riogatásnál, ha azt feltételeznénk, hogy az Egyesült Államok első embere megbolondult. Igaz, nem szabad elfeledkezni arról az elméletről sem, miszerint Amerikának be kell fejeznie, amit elkezdett, vagyis a tágabb értelemben vett Közel-Kelet átalakítását.
Irak lerohanásakor Amerika Nagy-Britanniát nevezte legjobb barátjának, London azonban többször is jelezte, hogy nem lenne partner Irán megtámadásában. A Teheránnal kemény tárgyalásokat folytató EU-trojka másik két tagja, Franciaország és Németország már Bagdad lövetését sem támogatta, jelenleg pedig aligha menne tovább bármelyikük annál, mint hogy szankciókat sürgessen. Németország szereplése persze különösen érdekes, hiszen egyfelől többmilliárdos üzletek kötik Iránhoz, másfelől azonban nem lenne ellenére, ha az ENSZ egyébként rendkívül időszerű reformja után az igazi nagyágyúkat magában foglaló Biztonsági Tanács tagja lehetne. Utóbbi sem feltételezi persze azt, hogy nagyhatalmi súlyát értelmetlen háborúval kellene bizonyítania.
Oroszország és Kína egyelőre a büntetőintézkedésekről sem akar hallani, ők továbbra is a tárgyalás pártján állnak. Sőt, a BT lehetséges szakadását sejteti, hogy Oroszország, nem engedve az amerikai nyomásnak, tovább építi a busehri erőművet, sőt folytatja a fegyverszállítást is perzsa barátai számára. Ez a tény pedig arra utal, hogy Irán megtámadása nemcsak a térséget borítaná lángba, de még a hidegháború reneszánszát is elhozhatná. Annyi bizonyos, hogy főként az iráni válság hatására tegnap már 74 dollárt kértek egy hordó Brent-nyersolajért.