Május elseje itthon és a világban

Május elsején nem volt mindig majális. A lufieregető, táblacipelő, forradalmároknak integető, a sört és virslit betermelő sztahanovizmus össznépi idiotizmusa mind a létező szocializmus vívmánya. Ezt kapták a dolgozók érdemi és valódi munkás-érdekvédelem helyett és gyanánt. Pedig a munka ünnepe – hogy a manapság divatos szlogennel éljünk – a szocializmustól is jobbat érdemelt volna, nem is szólva napjaink bolsevik típusú kapitalizmusáról, amikor a népboldogító munkáspárt jogutódai éppen úgy lenézik a kétkezi munkát, mint a becsületet. Mintha visszakanyarodott volna a világ a munkásünnep kialakulásának idejéhez, valahová a XIX. század elejére, amikor a liberalizmus megfertőzte a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre vágyó társadalmakat.
Mert azokban a liberalizmustól áthatott időkben a mindenek fölött való versenyképesség és esélyegyenlőség jelszavával a fejlett ipari országokban 12–14 óra volt a dolgozók napi átlagos munkaideje, de nem volt ritka a 16–18 órás robot sem. A végsőkig kizsigerelt munkásoknak csoda, hogy maradt annyi energiájuk, hogy szervezkedni kezdjenek, s megalakítsák első szakszervezeteiket. Jogos követeléseik először az angol parlamentet hatották meg, s a szigetországban 1847-ben megszületett az első törvény a napi 10 órás munkaidő bevezetéséről. A kor liberálisait mélységesen felháborította az angol törvényhozás döntése, hiszen az megsértette a „szabadságjogok” legszentebb alapelvét azzal, hogy az állam beleszólt a gazdaság ügyeibe. Természetesen a liberálisok már akkoriban is csak szónokoltak a jogállamiságról, de a törvényeket eszük ágában sem volt betartani, ezért az 1847-es törvény jó ideig holt betűhalmaz maradt. Persze a munkások nem hagytak fel küzdelmükkel, sőt egyre merészebb követelésekkel álltak elő, és az I. Internacionálé, magának Marxnak az útmutatásai alapján, a következő határozati javaslatot fogadta el: „A kongresszus a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekinti a munkásosztály felszabadulása felé. Elvileg a napi nyolcórás munkának elégségesnek kell lennie.” Ám a munkásság akkor még nem állt szilárd elvi alapokon, így aztán a nyolcórás munkanap még a párizsi kommün idején sem valósult meg.
Túl a tengereken kicsit előbbre jártak. Új-Zélandon már 1848-ban bevezették a nyolcórás munkanapot, az USA-ban 1868-ban alkottak törvényt az állami alkalmazottak napi nyolcórányi munkaidejéről. A magánszektort ott sem érdekelte különösebben az állami instrukció, a szabad vállalkozók legalább 10 órát dolgoztatták a munkásaikat. A legnagyobb amerikai munkásszövetség, az AFL 1886. május 1-jére általános sztrájkot hirdetett, követelve a nyolcórás munkanap bevezetését. A demonstráció néhol eredményes volt, más helyeken drasztikus eszközökkel próbálták elfojtani. Chicagóban a McCormick gépgyár sztrájktörőket alkalmazott, akik május 3-án összecsaptak a sztrájkolókkal. A rendőrség „rendet teremtett”, és a tömegbe lőtt. A négy halálos áldozatot követelő sortűz hatására a chicagói anarchisták tiltakozó nagygyűlést hívtak össze a Haymarket Square-re, ahol valakik (azóta sem tudni, kik) bombát robbantottak. Egy rendőrtiszt meghalt, sokan megsebesültek, s a rendőrök újabb véres sortűzzel „helyreállították a nyugalmat”. A vérengzés után nyolc anarchistát letartóztattak és bíróság elé állítottak. A másfél évig tartó, nyilvánvalóan koncepciós perben hét vádlottat halálra ítéltek, közülük négyet kivégeztek, kettő ítéletét életfogytig tartó börtönre változtatták, egy öngyilkos lett a cellájában. (Az ítéletet 1893-ban megsemmisítették, az életben maradottak teljes kegyelmet kaptak.) Az AFL 1888. évi kongresszusán határozatot hoztak, hogy a haymarketi vérengzés és az ártatlanul kivégzett anarchista munkásvezetők emlékére 1890. május elsején újabb általános sztrájkot hirdetnek a nyolcórás munkaidő kikényszerítésére. Megjegyzendő, hogy május 1-jén tulajdonképpen egy május 3-i eseményre és négy, igaz, ártatlan, de mégiscsak anarchista kivégzésére emlékezik a nemzetközi munkásság. Egyébként az anarchisták már nagyon korán, 1891-ben megtagadták május 1-jét, mondván: jóravaló anarchista nem pártolhat társadalmi konvenciókat, még hagyományossá váló munkásünnep formájában sem.
Az amerikai per aktivizálta az európai munkásmozgalmakat is. 1888-ban Londonban egy szakszervezeti kongresszuson a belga Edouard Anselee azt javasolta, hogy május elsején ugyanabban az órában a munkások rendezzenek impozáns tömegtüntetést minden olyan országban, ahol gyülekezési joguk van. Valójában akkor született meg május elsejének mint nemzetközi munkásünnepnek az ötlete. Ám az elképzelésnek akkor és ott nem volt semmilyen visszhangja. A kongresszusi küldöttek eleresztették a fülük mellett. Csak egy évvel később a II. Internacionálé határozata mondta ki: 1890. május 1-jén nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni minden országban és minden nagyobb városban egyidejűleg, hogy a munkások egységesen követelhessék, törvényesen csökkentsék nyolc órára a napi munkaidőt.
Az adott napon Amerikában és Európában számos nagyvárosban sikeresen megrendezték az első nemzetközi munkásünnepet, csak Angliában voltak oly megalkuvók, hogy a majálist május első vasárnapjára, május negyedikére helyezték. Budapesten május 1-jén délután két órakor hatvanezer fős tömeg gyülekezett a Kálvin téren, s a legnagyobb rendben, minden hatósági atrocitás nélkül vonult a Városligetbe, követelve a „8 órai munka, 8 órai szórakozás, 8 órai nyugalom” proletár szentháromságát. A következő években, évtizedekben már közel sem volt ily békés, idillikus a munka ünnepe. Véres, tragikus események árnyékolják be vagy éppen emelik heroikussá május elseje történetét, hogy aztán a szocializmus diadalával megfosszák eredeti dinamizmusától és hatalmától. A mai potenciális tüntetők már nem legfeljebb, hanem legalább nyolc órát szeretnének dolgozni, egyáltalán valami munkához jutni. S akinek van munkája, az sem integetni, inkább beinteni vágyik szocialista pártunk és kormányunk vezetőinek. A munka ünnepe manapság tömény populizmus. Éljen a globalizáció!