A boldog emberek nem írnak verseket, mondta az egyik költő évekkel ezelőtt (Fedor Zoltán). Szomorú dal is csak vidám szívből jöhet elő, mondta a másik költő (Víg Mihály).
Úgy tűnik, Jónás Tamás nem boldog ember. Verset ír, és rögtön az elején leszögezi: „ki verset ír, ölhetne is akár, / Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.”
Nem tudni, honnan jönnek a szomorú dalok a fekete gyerekkorról, az elvesztett anyáról, a szerelem lehetetlenségéről, meg arról, hogy mi lakik abban, aki „férfivá (nővé) csalódott”, és már pontosan tudja: „Isten legszentebb szolgája a közöny”. Jönnek, évek óta, versben (Ő, 2002) és prózában (Apáimnak, fiaimnak, 2005), a téma ugyanaz: fájdalom, félelem, vágy, düh és okos ráismerés az örök emberire.
A most kiadott Kiszámítható józanság sem témájában más; csak valahogy a versek változtak meg 2002 óta. Eltűnt belőlük a prózaíró mondatainak maradék józansága (ezek a mondatok, gondolom, helyet találtak a novellákban), és az eddigieknél sokkal lazábban, kiszámíthatatlanabbul ömlik a színtiszta költészet. A kötet egy részében – az eddigiektől eltérően – már nem a minél pontosabb szó, hanem a szókép, az általa kiváltott asszociáció a kulcs a vershez, és ez a „fegyelmezetlenség”, csakúgy, mint a minden eddiginél erősebb zeneiség nagyon jót tett a Jónás-verseknek.
„Csihadóban a nyár.
Sárga rózsa.
Alkonyi kertben áll.
Légy vagy darázs
száll le róla.
Az égi kávé ráfolyik,
durva zacca
a föld alatta.
A kert már álmodik”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!