Megzabolázott természet

Az évszázadok során az ember átalakította a Kárpát-medence egykor vizenyős, lápos, erdőkkel borított tájait. Lekopaszította a hegyoldalakat, a mocsarakat lecsapolta, s ezzel sok értékes állat- és növényfaj élőhelyét számolta fel. Napjainkban a fajvédelmi programok mellett az agrár-környezetvédelmen van a hangsúly, mert ettől remélhetjük a visszatérést a természetes gazdálkodási módokhoz. Egyes fajokat is csak így lehet megtartani a saját élőhelyükön.

Hazánk honfoglalás kori területének mintegy kétharmadát borította tartósan vagy időszakosan víz, a folyók mentén tocsogós, lápos földek húzódtak. A török idők utáni megnövekedett faigény miatt azonban a Kárpát-medencében mintegy 50 ezer négyzetkilométeren kiirtották az erdőt. A környező hegyekből érkező patakok, folyók vizét és a hirtelen lezúduló csapadékot már nem tudta megfogni a gyér növényzet, gyakorivá váltak az árvizek. Ezért a XVIII. századtól nagyszabású folyószabályozási munkálatokba kezdtek. A folyók természetes kanyarulatai a felismerhetetlenségig megváltoztak. Védőgátakat emeltek, átvágták a kanyarokat, ezek helyén sok-sok holtág, morotva maradt. A Tisza hossza 37 százalékkal, 453 kilométerrel lett rövidebb, ártere az ország mai területén alig huszadára csökkent. Ennek következtében több mint 26 ezer négyzetkilométer vált művelhetővé, ami később lehetővé tette, hogy a XIX. század végére Magyarország az Egyesült Államok után a világ második legnagyobb kukoricatermelő országa legyen. A Duna az alsó szakaszok és a Szigetköz szabályozása révén mintegy 20 százalékkal rövidült meg. Ezzel egyidejűleg a lápokat, mocsarakat, belvizeket is elvezették, kiszárították, az Alföldet pedig mesterséges vízelvezető csatornarendszerekkel szabdalták fel. A talajvízkészlet megcsappant, az egykor őshonos tatárjuharos lösztölgyesek, kocsányos tölgyesek végleg kiszáradtak. A nagyüzemi mezőgazdaságban a nedves rétek helyén monokultúrás szántók terjedtek el, a gépesítés elterjedése után óriási területeken csak egy növényt termesztettek. Mértéktelenül szórták a DDT-t és a Lindánt, amelyek ma is mérgezik az élővilágot. Jelenleg az agrárium gyengülése miatt a műtrágya és a növényvédő szerek használata nem okoz akkora gondot, mint korábban. A csatornázottság javulásával pedig elvileg kevésbé terhelődik az élővíz, ám a tisztítás hatásfoka még ma is alacsony. Napjainkban a városok terjedése, az ipari tevékenység és a zöldmezős beruházások jelentik a legnagyobb veszélyt a természetközeli élőhelyekre. Az ország nemcsak maga felelős a kialakult szennyezésért. Határainkon túlról érkezik a felszíni víz 95 százaléka, ami 70–80 százalékban erősen kifogásolható minőségű. A ciános zagy csak szélsőséges eset, a felsőbb szakaszokról nap mint nap érkezik szennyvíz és szemét. A meggyengített nehéz- és élelmiszeriparunkat az uniós előírások miatt szigorúbb szabályozás alá vonták, ám a szennyezést tekintve így is gazdag örökséggel rendelkezünk. A korlátlan kereskedelmi kapcsolatok révén pedig idegen honos, azaz korábban a magyar flórára, faunára nem jellemző élőlényeket hurcoltak be, amelyek elterjedve kiszoríthatják az őshonos, több ezer, tízezer éve itt termő és tenyésző élővilágot.
Bár számos országos program indult a környezetkímélőbb művelési módok felelevenítésére, a gazdákat kellő anyagi juttatás nélkül nehéz motiválni az átállásra. A nemzeti agrár-környezetvédelmi (NAKP) és az érzékeny természeti területek (ÉTT) program keretében a földművelésügyi tárcával szerződött mezőgazdászok az előírt kritériumok betartásával termelhetnek, ám csak jelentős késésekkel kapnak támogatást. Általában csak külterjes gazdálkodást lehet folytatni, azaz az erdő, gyep, gyümölcsös művelési ág nem változtatható meg, a kaszálás és a kezelések idejét pedig feltételekhez kötik. Magyarország 10 százaléka áll hazai természetvédelmi oltalom alatt, a Natura, 2000 uniós védelmi hálózatba pedig ennek kétszerese került.
Számos törekvés van tehát arra, hogy az agrárium ne befolyásolja károsan a táj változását, az ösztönzőerő, azaz a támogatottság azonban még mindig gyenge – vallják a zöldek.
Nemzetközi gyakorlat, hogy az egyes fajok állománynagysága és annak kedvező vagy kedvezőtlen változása alapján döntenek arról, melyik fajra dolgoznak ki védelmi tervet. Magyarországon az első fajvédelmi program a hetvenes évek közepén kezdődött a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szakmai munkájával, majd a nyolcvanas évek második felétől a Természetvédelmi Világalap (WWF) is segített. Akkor főleg ragadozó madarakra koncentráltak. Később a lista folyamatosan kiegészült olyan fajokkal, amelyek szélesebb körű, gyakran speciális intézkedéseket igényelnek. Az oltalom csak az élőhely együttes védelmével lehet teljes.

Egykor a kémények gyakori lakója volt a fehér gólya. Élőhelyének, a mocsaras, nedves réteknek a megfogyatkozása azt eredményezte, hogy a magyarországi állomány néhány évtized alatt 8000 párról 5000-re csökkent. Szerencsére az 1970-es évek közepe óta tartó védelmi tevékenység hatására a populáció mára stabilizálódott. A BirdLife International nemzetközi madárvédelmi szervezet 1934-ben szervezte az első nemzetközi gólyaszámlálást, amelyhez hazánk hét évvel később csatlakozott. Magyarországon 1901 óta védett, 1993-tól azonban már fokozott oltalomba vették, természetvédelmi értéke 100 ezer forint. Sajnálatos, hogy napjainkban is folytatódik táplálkozóterületeinek zsugorodása. Örvendetes viszont az, hogy az ország legsűrűbb állományú északkeleti-keleti részei – a Beregi-síkság, Bodrogzug, Hortobágy, nemzeti park, tájvédelmi körzetek és természetvédelmi területek – jogilag védett élőhelyek. Jelentős veszélyforrás továbbá a középfeszültségű légvezeték-hálózat, amelynek tartóoszlopain gyakran éri áramütés a madarakat. Pusztulásukért mintegy 94 százalékban a villanyoszlop a felelős. Ezért az MME az áramszolgáltatókkal együttműködve szigetelőpapucsokat, valamint fészektartókat helyez ki. A tavalyi esős tavasz és nyárelő miatt sok fióka pusztult el a fészekben, de remélhetőleg az afrikai telelőhelyekről áprilisra hazaérkező ivarérett egyedeknek már nagyobb szerencséjük lesz – magyarázzák a madarászok. A hatékony akcióterv révén hazánk Európa egyik legstabilabb fehérgólya-állományával büszkélkedhet. A program elsődleges feladata a gyepterületek megőrzése, a fészektartók kihelyezése, valamint az állandó ellenőrzés: a kijelölt mintaterületeken évenként, országos szinten pedig ötévenként pontos számlálást végeznek. A lakosságot pedig a gólyafészek-bejelentő program meghirdetésével vonták be.

A fekete gólya jóval ritkább és emberkerülőbb, mint közismert társa. Csupán 250 pár él hazánk középhegységi és dombvidéki, valamint folyó menti erdeiben. Öreg fákon fészkel, ám a gazdasági nyomás és profitéhség miatt ma alig találunk túlkoros erdőt, a gazdálkodás megváltozása miatt az egykori legelőerdők pedig eltűntek. A madár rosszul viseli az ember közelségét, ráadásul a vizes területek csökkenésével manapság táplálékhoz is nehezebben jut. A populáció tehát csak az öreg erdőkkel és a vizes élőhelyekkel együtt őrizhető meg. A fekete gólya egész fészkelőterületén veszélyeztetett faj. Magyarországon a fokozottan védett fajok kategóriájába tartozik, sorsa csak a védelemtől függ. Természetvédelmi értéke 500 ezer forint. Számos nemzetközi egyezmény – a bonni, berni – a kiemelt védelmi intézkedést igénylő fajok között tartja nyilván. Fennmaradása érdekében kerülni kell az ismert fészkelőhelyek zavarását, és közvetlen környezetének legalább 100 méteres körzetében az erdészeti munkát is. A fészek közelében a ragadozó madarakat, főként a héját és az emlősöket, a nyusztot és nyestet kordában kell tartani, mert a fiókákat gyakran elpusztítják. Az elhasznált, elöregedett fészkek szétcsúszása ellen az egyesület műfészkeket helyez ki. A beavatkozások miatt a madarászok folyamatosan kapcsolatban állnak a terület tulajdonosával, a vadászati és erdészeti, valamint a természetvédelmi hatóságokkal.

Térségünk egyetlen telepesen is fészkelő ragadozó madara a kékvércse. A többi sólyomféléhez hasonlóan nem épít fészket, hanem más madarak, főképpen vetési varjú, szarka és dolmányos varjú elhagyott fészkét használja, megtelepedését erősen befolyásolja a varjúállomány alakulása. Noha a vetési varjú időközben védett fajjá vált, az 1980–90-es években folyó varjúállomány-gyérítés miatt a kolóniák drasztikusan megfogyatkoztak. A legelő állatállomány csökkenésével sok helyen veszélybe kerültek a legfontosabb táplálkozóterületek is, mivel az elgyomosodó legelőkön a vércsék nem tudnak megfelelő mennyiségű sáskát zsákmányolni. A fészkelőtelepek közelében a nem szigetelt elektromos tartóoszlopok sok madár pusztulását okozzák. Mivel a faj európai állományának jelentős része Magyarországon él, kiemelt feladat a kékvércse védelme. Az MME legújabb, uniós támogatású Life fajvédelmi programja ezért azt a célt tűzte ki, hogy élőhelyükön megőrizzék a vetési varjak telepeit, szigeteljék az elektromos tartóoszlopokat, fenntartsák a legelőket, és mesterséges kolóniákat hozzanak létre. Sajnos az 1990-es évektől elszaporodtak a lelövések. Mivel a faj tőlünk nyugatabbra gyakorlatilag nem fordul elő, számolni kell a preparátumgyűjtők által okozott veszéllyel – magyarázták a madarászok. Költési időben pedig a vadászok több példányt ejtenek el tévedésből, amikor a szarka- és dolmányosvarjú-fészekből hirtelen kékvércse repül ki.
A faj Magyarországon fokozottan védett, természetvédelmi értéke 500 ezer forint. A legfrissebb becslések szerint hazánkban mintegy 700–900 pár költ.

Csatlakozásunkkal Magyarország számos olyan természeti értékkel gazdagította az Európai Uniót, amelyek csak hazánk területén fordulnak elő. Bennszülött kis termetű mérges kígyónk, a rákosi vipera az utóbbi évtizedekben teljesen visszaszorult, és eltűnt előfordulási helyeiről. Jelenleg a magyar gerincesek elismerten legveszélyeztetettebb faja, teljes hazai állományát 500 példánynál is kevesebbre becsülik. Populációi mindössze két területen: a Hanságban és a Kiskunságban maradtak fenn. A faj 1982 óta védett, 1986 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke egymillió forint. Nemzetközi szinten is felismerték kritikus helyzetét, a bonni, a washingtoni és más egyezmények is szigorú előírásokat tartalmaznak a megóvásuk érdekében, a Natura, 2000 hálózat védelme pedig kiterjed az egész élőhelyére. Az MME 1993 óta foglalkozik a fajjal, 2004-től közösen végzi a védelmi munkát a Kiskunsági Nemzeti Parkkal és a Duna–Ipoly Nemzeti Parkkal. A támogatás felét a közösségi Life Nature alapból finanszírozza az unió. A gyepterületek fenntartásával, az erdősülés megakadályozásával tartják fenn az élőhelyül szolgáló füves pusztákat. A peszéradacsi rétek közelében például a tájidegen akácot és feketefenyőt irtják a kiskunsági szakemberek. Kialakították a rákosi vipera védelmi központját, illetve folyamatosan kontrollálják a szabadon élő állományt, a telelőjáratokat szondákkal figyelik. A lakosság szemléletformálása is rendkívül fontos, a kígyóktól ugyanis sokan tartanak, ezért előszeretettel pusztítják őket. A rákosi vipera mérge felnőtt emberre gyakorlatilag veszélytelen, a marás – bár a faj óvatos életmódja és ritkasága miatt ez manapság nagyon ritka – méhcsípésszerű, gyorsan múló tünetekkel jár. A vipera számos kisemlős, madár közkedvelt tápláléka, így inkább ő maga a préda.

Hódot telepít vissza 1996 óta a WWF Magyarország. Európa legnagyobb testű rágcsálója, az 50 ezer forint természetvédelmi értékű eurázsiai hód valaha benépesítette az egész kontinens folyó menti ligeterdeit, de a kíméletlen vadászat és élőhelyeinek megfogyatkozása miatt Európa legnagyobb részéről kipusztult. Magyarországon a XIX. század közepén figyelték meg utolsó példányait, aztán a faj több mint 100 évre eltűnt hazánk faunájából. Az utóbbi évtizedekben számos országba, többek között Ausztriába és Németországba sikeresen visszatelepítették. A szervezet eddig 186 németországi, lengyel és osztrák befogásból származó példányt engedett szabadon a Duna–Dráva Nemzeti Park gemenci területén, a Hanságban, Zalában, a Felső- és Közép-Tiszán, valamint az Öreg-Túron. Jelenleg az alsó-tiszai telepítés helyszíneit mérik fel. Az érintett területeken tájékoztató táblákat helyeznek el, és a gyerekek körében ismeretterjesztő oktatást szerveznek. A visszatelepítések és az osztrák, szlovák és horvátországi területekről spontán visszatelepülés eredményeképp a jelenlegi becslések szerint körülbelül 500 példányra tehető a hazai állomány.

A WWF nemzetközi szervezet hazai képviselete 2002-ben kezdte megvalósítani a mocsári teknős védelmi programját. A hüllő Magyarországon még viszonylag nagy számban él, ám számos veszély fenyegeti. Élőhelyeit és tojásrakó helyeit gyakran tönkreteszik, beépítik, az állatokra pedig a növekvő autóforgalom is veszélyt jelent. Rendszeresen előfordul, hogy meggondolatlan hobbiállattartók szabadon engedik megunt teknőseiket. Így jelennek meg a távoli tájakról származó vörös fülű ékszerteknősök város környéki tavakban. Mivel a vörös fülű ékszerteknős a mocsári teknőshöz hasonlóan főként rovarokkal, csigákkal, férgekkel, halakkal és algákkal táplálkozik, konkurenciát jelent az őshonos teknősfaj számára. A halastavakból a vélt károkozás miatt irtják a mocsári teknősöket. Az is előfordul, hogy otthoni tartásra fognak be állatokat. Ezek a tevékenységek törvénytelenek, hiszen a mocsári teknős – a többi hazai hüllővel együtt – védett, természetvédelmi értéke 50 ezer forint. A védett Naplás-tavon évek óta vizsgálják és óvják az állományt. A lakosság bevonásával pedig országos adatbázist hoznak létre a bejelentett észlelések alapján.