Mélyfelejtésben

XIII. budapesti nemzetközi könyvfesztivál

Van a haza – első jelentésében. Aztán van a „haza a magasban”, ahogyan Illyés láttatta a magyar kultúrát a két világháború közötti romlás idején. Szabó Lőrinc egy harmadikat fedezett föl Kortársak című versével: „Az igazi haza az Időé, nem a Földé...” Domokos Mátyás, aki a napokban töltötte be hetvennyolcadik évét, az utóbbi értelemben vett hazát tapinthatóvá teszi, s az új nemzedékek számára is kitágítja három nagy idő-tájegységet magában foglalóvá: a két világháború közötti időszak, rákosiizmus–kádárizmus, a rendszerváltozás utáni másfél évtized.
Aki az író, kritikus új esszé- és tanulmánykötetét elolvassa, belátja, hogy a magyar idő-hazának menynyire egy a problémaszövedéke. Ma is nyomasztóak a régi sorskérdések, hiányzik a nemzetstratégia, irodalmi örökségünkkel és vívmányainkkal szemben mi is hálátlanok vagyunk. Az is a folytonosságot példázza, hogy az olyan esszenciálisan nemzeti és európai írónagyságainkat, mint az évtizedek óta halott Németh László vagy Illyés Gyula, változatlanul ellenséges „túléberség”, gyűlöletbeszéd övezi. Az igazságőrzésben hű irodalombúvár abban is segít, hogy rádöbbenjünk: jelenünket jobban ismerik a holtak. A szerző Fodor András naplójából idézi számunkra azt az 1965-ös bejegyzést, amely Németh László privát, de látnoki erejű elszólását rögzíti: „folyamatban van a magyar irodalom leváltása egy magyar nyelvű irodalommal”. Domokos Mátyás jelzi, hogy az öncélú posztmodern szövegirodalom mellett más veszélyek is leselkednek az irodalmi életben. Ezért is elemi törekvése, hogy a magasban található hazára mutasson: „S az ember riadtan kérdezheti önmagától: 1989 után miért nem hat jobban a kortárs írástudókra a század magyar irodalmának nagyszerű példatára...?” Sor tanulmánya szól a rendszerváltozás utáni évek „ihletbénulásos világáról”, „lelki frigiditásáról”, arról, hogy az írók „mélyfelejtésben” vannak a szocializmust illetően. Vagyis – következtet a kritikus – a korlátlan szellemi szabadság ellenére tovább sorvad a művészi szabadság. Persze a környezet sem éppen ösztönző.
Domokos Mátyás legújabb könyvének több írását fokozott személyesség és szépirodalmiság jelzi; Sárközi Mártára való visszaemlékezése például olyan korrajz az ötvenes–hatvanas évekről, egyben olyan önéletrajzi regénytöredék, amelynek esztétikai értéke Illyés Beatrice apródjai című művéhez mérhető.
(Domokos Mátyás: Nem-múló múlt. Esszék, tanulmányok. Budapest, Nap Kiadó, 2006. Ármegjelölés nélkül)