MI A MAGYAR?

A Hortobágy környéki katolikus településeken a legfontosabb ünnepi ételeket a szentelt ételek jelentik, amelyeket húsvét vasárnapján a templomban szenteltetnek. A húsvéti ételszentelés – a református falvakat kivéve – a második világháborúig, az 1950-es évekig szokásban volt mindenütt.
A nagyivániak húsvét napján a reggeli misére vitték a kalácsot, kolbászt és a sonkát szenteltetni. […] Újszentmargitán mind a pásztorok, mind pedig az egyéb káptalani alkalmazottak, cselédek körében elmaradhatatlan volt húsvét vasárnapján a kalácsszentelés. Egy idős újszentmargitai juhász így mondta el a családjában szokásos készülődést a szentelésre: „Húsvét első napjára süttek nagy kalácsot, kolbászt, sonkát főztek, meg apróbb tészta volt. Nagy kosárba tették, fehér ruhával letakarták, és vitték szentelni.” A szentelt ételek fogyasztásának megvoltak az előírt normái. „Máskor sose volt szabad az asztalhoz közeledni nekünk, gyerekeknek, különösen, ha volt ott valaki. Az én apám nem engedte meg. De akkor oda kellett állni, nehogy egy szem morzsa leessen. Ha véletlenül mégis leesett, fel kellett szedni, vagy megenni, vagy a moslékba dobni a disznónak. Mert ez szentelt holmi volt.” […]
Bűdszentmihály (Tiszavasvári) bűdi, görög katolikus részén a húsvéti ünnepek egyik legjelentősebb eseménye a pászkaszentelés. A vasárnap reggeli misére itt pászkát, kalácsot és tojást vittek. A templomból hazatérve azonnal ettek a szentelt ételekből. „Mikor megvágták a pászkát, egy darabot a kutyának, egy darabot a macskának, egyet a lónak, egyet a tehénnek, egy darabot meg a disznónak adtak. Mi csak azután jöttünk. Mert azok az elsők, mi, emberek nem vagyunk rá érdemesek. […] A szentelt ételek fogyasztásának a bűdszentmihályi görög katolikusoknál volt még egy nagyon fontos szabálya. „Mosdatlan kézzel nem szabad enni, mert a kezünk könyékig égni fog, ha meghalunk:” Étkezés után pedig a pászka morzsáját és a szentelt tojás héját nem lehetett kidobni, de a jószágnak adni sem. Tűzbe kellett tenni és elégetni.
A húsvéti kalácsszentelés hasonlóan nagy jelentőségű mozzanata az ünnepnek Hajdúdorogon is. Itt a nagymise alatt szentelték a hívek által behordott rengeteg ételt. A húsvéti kalácsot itt pászkának nevezik. Egy idős juhász szerint „az a pászka fonott kalács, de isteni csuda, hogy még az íze is más, pedig ugyanabból a tésztából van. Van rajta öt rózsa, ez olyan elnyújtott, szélein bevagdosott és kör alakúra (csigavonalban) meghajtott tészta. Ez Jézus öt sebe emlékére van.” A hajdúdorogiak a nagymisére egy fonott kacskában (kosárban) vitték el a pászkát, bárányhúst és a tojást, olykor tyúkot és sonkát. Erre a célra külön kosarat használtak, amely forrázott fehér vesszőkből készült. Ezt ruhával kibélelték, az aljára tették a húst, a tetejére pedig a pászkát. A húst és a tojást már előző nap, nagyszombaton megsütötték, megfőzték. E szentelt ételeket Hajdúdorogon csak reggelire ették […], mind a gazdák, mind pedig a pásztorok igyekeztek úgy beosztani, hogy pontosan egy hétig elég legyen, a hóttak húsvétjáig. Ez a „rá következő hétfőn, egy héttel húsvét után van”. […] Azt tartják az ételszentelésről, hogy a „szentelés csak a bárányt, tojást és a sonkát fogja. A bárányt azért, mert az ártatlan.”
Ritka és különösen szép adatok beszélnek a húsvéti szentelt morzsa további felhasználásáról. A hajdúdorogi hiedelem szerint a pászkamorzsát el kell ültetni, és abból nagyon szép fehér virágok kelnek ki. Több adatközlőm is megpróbálkozott ezzel, s mindannyiuknak „sikerült” is. „Olyan nagy fehér virág lett belőle, és sárga közepe van.” […]
Bálint Sándor írja, hogy „Nyírábrányban a húsvéti szentelt tojás héját szántották a földbe. Volt úgy is, hogy a tojást vetőzsákba tették és a magot arról vetették.”
(Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén, 1979)