(mihez vagyok hű…)

Én nem tudom, hogy a 2006-os év második kampánycsendje kitart-e őszig, amikor aztán majd az önkormányzati választások robaja mindenképpen megtöri.
Hadd használjam fel a csendet arra, hogy elmondjam: miközben Tárnoki néni fantasztikus történeteit írtam, nyoma sem volt a szívemben gyűlöletnek. A harag és a gyűlölet általában a gátoltságból, az elfojtásból, nemegyszer a tehetetlenség érzéséből fakad. A pszichológiai szaknyelv frusztráltságnak nevezi azt az állapotot, amely az agresszió kitörését rendszerint megelőzi. Valószínűleg valamenynyien megfigyeltük már főzés közben, miként emelgeti a gőz a fedőt a frusztráltság állapotában, s ki ne tudná, hogy ez a jelenség az iparosodás hőskorában mekkora energiák feléledéséhez és helyes mederbe tereléséhez vezetett. Minden bizonnyal a gőzgépek az elmúlt századok során olyan munkamennyiséget végeztek el, amelyre az összes emberi és állati erőforrások aligha lettek volna elegendők. Az egész valójában roppant egyszerű volt: a száz Celsius-fokos vízpárát célszerű óvatossággal kellett kezelni.
James Wattnak nem jutott eszébe azért kárhoztatni a gőzt, mert feszít, s ha nem talál megfelelő teret magának, rombol és robban. Szelídítette, irányította, nem pedig froclizta a gőzt. Csodálkozom is most egy kissé, hogy a kampánycsend nem sípol, miként ezt egy nyugalomra kényszerített gőzmozdony teszi.
Hogy mire akarok kilyukadni, miközben összehordok hetet-havat? Csak arra, hogy a demokrácia, amelyet az emberi-társadalmi lét legfejlettebb formájának tekinthetünk, természeténél és lényegénél fogva éppenséggel ellentéte minden elfojtásnak, frusztrációnak. Célszerűen nem arra szolgál, hogy sűrítse, hevítse a bánatot, a haragot és a gyűlöletet, hanem éppenséggel minden emberi érzésnek, felfogásnak és gondolatnak teret nyit. Erre szolgál az, amit szabadságnak nevezünk: legyen bár szó szólásról, gyülekezésről, sajtóról, vallásról vagy bármiféle eszméről. Azt hiszem, a kampánycsendhez illő csendességgel elmondhatom: nálunk ez a szabadság kissé kificamodott, így hát a társadalom egy része mindig, minden körülmények között szenved az elfojtásból eredeztethető bánattól és haragtól.
Ezen a kampánycsend nem enyhít, és különösképpen nem változtat. Legfeljebb csöndben őrizzük azt, amire sok év szoktatott bennünket: félelmeinket. Ezen nincs mit tagadni. S mivel tudjuk, hogy a félelem a demokrácia hiányára utal, attól tartunk: valami ismét és újra uralkodni akar felettünk. Akár így, akár úgy, félünk a holnapi naptól, s úgy érezzük itt is, amott is, hogy túl nagy a tét. Lesz, aki nevet, lesz, aki sír. Pedig akár a vereségben, akár a győzelemben jó volna megőrizni emberi méltóságunkat.
Hadd idézzem fel újra azt a József Attila-verset, amellyel az Én nem tudom…-okat tizenöt évvel ezelőtt útjukra indítottam.

Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.

És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szívemben csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem.

Azzal a szándékkal kezdtem el írni ezt a sorozatot, hogy mindvégig igyekszem hű lenni önmagamhoz. Hogy ez a hűség kiterjedhet-e másokra is, én nem tudom…