Mire jó egy művészi citromfacsaró?

Nem megszokott dolog, hogy ditirambust ír valaki manapság, különösen akkor nem, ha a szerző a Magyar Találmányi Hivatal elnöke. Márpedig Bendzsel Miklós nemrégiben a Magyar Iparművészeti Egyetemen „áthevülten dicsérő bemutatóbeszédet” mondott az ipari formatervezés múltjáról és még inkább lehetőségeiről, feladatairól. Azóta – 2006. március 1. óta – az egyetem Moholy-Nagy László, a képzőművészet és design világhírű alkotója nevét viseli, s talán a magyar formatervezés is révbe jut lassan, hiszen hamarosan megnyílik az Erzsébet téri volt buszpályaudvar épületeiben a terület értékeit összefogó, szervező intézmény, a Design Terminál.

A kérdés ettől még kérdés marad: hogyan, miért születik meg manapság a designt dicsőítő ditirambus? A gépészmérnök végzettségű Bendzsel Miklós, aki 26. éve dolgozik a Magyar Találmányi Hivatalban – 1993-tól ügyvezető elnökeként, 1997-től elnökként irányítja azt –, úgy véli, a szabadalom és a formatervezés, a hasznos és a szép fogalmak egyáltalán nem kizárják, hanem éppenséggel föltételezik, kiegészítik egymást. „Ha egy szóba kéne foglalnom az életet, azt mondanám: az élet teremtés” – idézi Claude Bernard maximáját, s hozzáteszi: ez az életérzés a Pindarosz korából ránk hagyományozódott amforák kultúreszményt megtestesítő formavilágát akár Philippe Starcknak a világhírű olasz designműhely, az Alessi számára tervezett citromfacsarójával is összekötheti.
– Az ezredfordulón az egész kontinensen felismerték, hogy a szellemi védelemért felelős kormányhivataloknak nyitottaknak kell lenniük: a nemzeti potenciálnak kell figyelmük középpontjába kerülnie. Ebben az időszakban, ahogyan külföldön, idehaza egy új felismerés is megjelent, a mi nemzetgazdaságunkkal arányos hivatalunk a technopolitika és a kulturális jogvédelem szempontjából egyaránt fontos. A hivatal alapvetően a szerzői jogokért felelős, a nyitás ezért a kulturális szférában meglepetést okozott. A kilencvenes évek közepéig a kodifikációs szerzői jog nem kapott elég kormányzati figyelmet. Az Artisjus érdekvédelmi szervezet, amely ellátja a kollektív jogvédelmet, de a kulturális tárca ezzel nem nagyon tudott foglalkozni. Az ENSZ Szellemi Tulajdon Világszervezete, amelynek Genfben van a székhelye, erős, hosszú távú koncepciót megvalósító intézmény, tevékenysége követendő példát jelent például Svájcban, Skandináviában, a mediterrán országokban, ahol tendencia, hogy egyetlen hivatal foglalkozzon a technológiai és kulturális vonatkozású kérdésekkel.
– Ezért született meg a hivatal közreműködésével a Magyar Formatervezési Tanács, jött létre a Magyar Formatervezési Díj, illetve az átütő közönségsikert aratott Design7?
– A statútum 2000-ben változott meg. Hivatalunk 1996-ban volt százéves, azóta módszeresen dolgozunk a kétpillérűségen. A design ezen belül olyan fantasztikus kategória, amely ötvözi az egyedi esztétikai tulajdonságokat az ergonómiai tényezőkkel. Az igazi sorozatgyártást keresve, nem találtam volna a tudásgazdaság és a hétköznapok találkozásának bemutatására jobb területet. Nem az az üdvözítő megoldás ugyanis, hogy villámgyorsan elterjedjenek a világmárkák Magyarországon is, hanem az, hogy színvonalas tárgyak vegyenek körül bennünket az élet legkülönbözőbb területein.
– Ehhez elsősorban kiváló tervezőkre van szükség. Van belőlük elég?
– Magyarországon több százezer mérnök van, de csak 2800 végzett designer, akik közül 6-800 praktizál csupán. Hollandiában közel negyvenezren élnek designból. Azaz, a design a világban nagyhatalom, a tervezőmunka a legexportképesebb szellemi tevékenységek közé tartozik. Bizonyos kategóriákban itt is nagyon komoly anyagi háttérre van szükség, de a legfontosabb a széleslátókörűség, a párbeszéd. A matematikusokhoz hasonlítható a designer, akiknek legfeljebb egy ceruzára és papírdarabra van szükségük a munkához. A desingernek kell persze a háttér, de az ötletadás, a koncepciókészítés a döntő, többletérték az arculattervezésben képezhető. A formatervezés exportképes, ráadásul erre a területre valóban becsempészhető a nemzeti hagyomány, még akkor is, ha sokak a designt par excellence internacionális műfajnak tartják. Nem mindegy persze, hogy a felhígult globális formatervezésről beszélünk-e, vagy egy másik útról, amelyen az erős egyéniségek és az őket menedzselő szakemberek járnak.
– Mondana példát arra, hogy fiatal magyar tervezők hogyan érvényesülhetnek a nagyvilágban s őrizhetik meg a nemzeti értékeket is?
– Lakos Dániel például februárban lett friss Moholy-Nagy ösztöndíjas. Még növendékként tervezett hajlított formákból igen légies hatású könyvespolcrendszert. Tokióban becses díjat kapott munkájára, amelyben a kézműves magyar mesterek tudását ötvözte tudatosan azzal a leleménnyel, amely a japán lakáskultúrában is jelentkezik. Klasszikus tárgy lett az alkotás, újra és újra bemutatják. Ha nem is lesz olyan elterjedt, mint Breuer Marcell széke, vagy Rubik Ernő kockája, nagyon komoly alkotópotenciált jelképez.
– Milyen múltra tekinthet vissza ennek az alkotókészségnek a kialakítása?
– Ez a potenciál mindig is jellemezte a magyar formatervezést, a világban többnyire csettintenek, ha megtudják egy-egy rokonszenves tárgyról, hogy magyar, hiszen a tájékozottaknak van mihez kötniük az új élményt. Ne feledjük, hogy Galamb József például a T-Ford kialakítása révén lett ismert világszerte, hogy Moholy-Nagy László nevét a képzőművészetben, formatervezésben úgy emlegetik, mint Bartókét a zenében – szóval, nem kell félteni a magyar tervezőket, illetve nekik nem kell félniük a nagyvilágban. A programot meg lehet találni, a szellemi forrásvidék, az önazonosság átüt a globális sikerű dolgokon is. Dan Reisinger izraeli tervezőnél például, aki néhány hónappal ezelőtt kiállított Budapesten, észre lehet venni, hogy a Vajdaságból elszármazott díszítőfestő család tagja. Sok példát lehetne sorolni annak az igazságnak a bizonyítására, hogy a szembeállításokon túl kellene lépni, hogy csak hátráltatja a munkát, ha a kézműves designer, népies-urbánus ellentétpárban gondolkodunk. Az igényes tárgy- és környezetkultúrának, erkölcsi, művészi és ipari alapokon kell állnia. Magyarországon az évi közbeszerzési piac úgy 1000 milliárd forint értéket képvisel, ha eljutunk oda, hogy az iskolai étkeztetőktől az utcabútorokig a tárgyak ergonómiai, formakulturális értékei a központba kerüljenek, alighanem alaposan megcsappanna a Fábry Sándor-féle Designcenterben megjelenő elrettentő példák száma. A magára hagyott tervező „kütyükkel” próbál előrejutni, a jól szervezett formatervezésnek felnőtt formakultúrát kell kínálnia. A kis- és középvállalkozások innovációját figyeljük, látjuk, a XIX. század óta kiváló elmék álltak a magyar tervezés élén, a Ganz, a Tungsram és még sok cég a világpiacnak diktáló erő volt. A Ganz gyár Ezüst Nyíl elnevezésű vonata egész Dél-Amerikában sikert aratott, a Kab-hegyi adóval a maga korában a legmagasabb könnyűszerkezetes létesítményét építettük meg.
– Újra felbukkan a „kütyük” és a multik kínálta áramvonalas tárgyak ellentéte. Ezúttal anyagi szempontból. Sokan azért nem fejlesztenek, mert nem képesek rá, a polgárok pedig azért vesznek kínai árut, mert nagyon olcsó…
– A magyar tervezők itthon tartása igen fontos feladat. Nem tudunk feltámasztani bizonyos iparágakat, a kiváló magyar rádió- és televíziógyártást például, de Balogh Tibor holografikus képalkotása nem lehetetlen, hogy itthon, a videotonos közegben éled újjá. Balogh Tibort az idei davosi fórum előkészítésének során a holografikus háromdimenziós televíziós találmánnyal az ötven legígéretesebb feltaláló közé sorolták. Nem kell minden divatos dolgot megvennie a fogyasztónak. Tudni kell a napi dolgokról, de meg kell találni közöttük az egyénre szabottat. Valóban, egyszerre áll fenn a veszélye a kütyük és a formatervezettnek mondott tömegárunak. Éppen ezért össze kell kötnünk a tervezőket és a kis- és középvállalkozásokat, az igényes darabokat a közönséggel. Nagy példák állnak előttünk, az egyik legnagyobb Széchenyi István, a hajózás, a hídépítés, a gyáripar támogatója, aki munkájával közel hozta Magyarországot Európához.