(mitől félek…)

Én nem tudom, végleg megváljak-e Tárnoki nénitől, aki abszurd volta ellenére kétségkívül a szívemhez nőtt. Miközben igyekeztem az ő bőrébe bújni, sok minden megvilágosodott bennem, elsősorban az, hogy az elmúlt esztendők során mennyire ostobává és tragikusan nevetségessé vált az életünk. A politika, amely pólusainkon keresztül a lényünkbe hatolt, miközben saját képére próbált formálni bennünket, hagyta, hogy egy olyan való világ rabjai legyünk, amely ellentétes mindazzal, amit a zsidó–keresztény kultúra és civilizáció a századok során létrehozni vélt. Kimondom nyíltan: elképesztő hülyeség árad a médiából, a bornírtság dübörög és villódzik a képernyőkön, s ha alaposan belegondolunk, már azt sem tudjuk eldönteni, hogy valamely elvarázsolt kastélyban vagy az őrültekházában vagyunk-e.
Remélem, olvasóim észrevették, hogy ha Tárnoki néni mondja azt, amit például Gyurcsány Ferenc szuggerál az egész magyar szabad és független baloldali sajtó asszisztálása mellett, nyilvánvalóvá válik a már-már misztikus, nagyképű hülyeség, amely egyébként dalban és táncban elbeszélve milliókat képes magával ragadni. Akárhogy is, a jelen pillanatban nagy bajban vagyunk, negyvenévnyi dübörgő és csendesülő szocializmus után az új szocialista dübörgés betett nekünk. Nem a jobboldalnak, dehogy. Az egész országnak, amelynek egyik fele késznek látszott visszamasírozni a múltba, s úgy gondolta, azt a mosóport kell megvennie, amely a reklámja szerint egyedül, énként is jobban habzik a többinél. Egy hatalmas én tornyosult fölénk mint egy csalhatatlan intimbetét, s hozzá csatlakozott a rettenetes óhaj: hogy jöjjön el az én országom. Erről a túláradó énről (amelynek számos bérmaanyja van), amely csakis a saját hatalmát, dicsőségét és érvényesülését keresi, Babits gyönyörű sorai jutnak az eszünkbe: „Csak én tudok versemnek hőse lenni, / első, s utolsó mindenik dalomban, / A mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam. // Már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, / de hogyha van is, Isten tudja, hogy’ van? / Vak dióként dióba zárva lenni, / s törésre várni, beh megundorodtam.”
Ez a legmagasabb költészet színvonalán ábrázolt magány. S ez volna talán korunk politikusa is a fogkrémreklámok színvonalán?
Bizonyos félsz van bennem. Az elmúlt hónapokban és hetekben egy olyan figura és jellem rajzolódott ki előttem, amellyel mind ez ideig csak az irodalomban találkoztam. Tárnoki néni szűrőjén át próbáltam iróniával szemlélni ezt a figurát, pedig az irónia Thomas Mann szerint humor plusz szeretet, nem pediglen humor plusz félelem. Bárhogy csűrjem-csavarjam, úgy kellett éreznem, egy egyeduralkodó szellem készül szárnyra kapni a demokrácia és köztársaság bábjából, s a magyar „liberális” értelmiség soraiból senki nem kiáltott fel, hogy: „Állítsátok meg…!” A liberális értelmiség, ugyanúgy, ahogy a történelem során annyiszor, behódolt egy hatalmas és kóros egónak, s helyeslésével segítette kibontakozni páratlan exhibicionizmusát. Ez mindenképpen maradandó s kitörölhetetlen szégyen.
Örülök, hogy miközben Tárnoki néniről regéltem, távol maradt tőlem a félelem.
Hogy visszatér-e még szegény szívembe, én nem tudom…