Politikai keringő Ankarában

Szerda délután rendőrök százai lepték el a Kemál Atatürkről elnevezett ankarai sugárút egyik mellékutcáját. Itt, az amerikai nagykövetség tőszomszédságában pattanásig feszült a hangulat. A rend őrei gumibottal, könnygázzal felszerelkezve elfoglalják őrhelyeiket, és a szó szoros értelmében testükkel védelmezik a diplomáciai épületet. A híradások szerint Condoleezza Rice már megérkezett Ankarába, s erről alighanem a mellékutcába özönlő tüntetők is értesültek.
„Bush fasiszta! Amerikaiak, haza!” – skandálja a néhány száz fős társaság. Soraikban feldúlt arcú egyetemisták, vörös lobogó alatt masírozó kommunisták. A tömegben vonul Özan, a huszonkét éves építészhallgató is, aki – mint mondja – mélyen megveti Amerikát. „Rice külügyminiszternek semmi dolga itt, a legjobb lenne, ha be sem tenné a lábát Törökországba.” A tüntetők lassan felsorakoznak a rendőrök sorfala előtt. Felemelt ököllel jelszavaikat harsogják, kezükben Busht és Rice-t ábrázoló karikatúrák. Az egyiken lábát lóbáló majomként ábrázolják az amerikai külügyminisztert, a másikon a meztelenre vetkőztetett iraki foglyokat ábrázoló, elhíresült fotósorozat részletei láthatók. „Ahogyan elnézem a tüntetőket, nem mindannyian baloldaliak. Sok, egymáshoz lazán kötődő szervezetet képviselnek” – fordul hozzám Fazli Corman török diplomata, akinek a társaságában a járdaszigetről szemléljük az eseményeket. „Amikor én egyetemista voltam, komolyabbak voltak az efféle megmozdulások, gyakran vér is folyt az utcákon.”
Néhány órával később az ankarai külügyminisztériumban ülünk egy tea mellett, és éppen a nagy vihart kavart Farkasok völgye című filmről beszélgetünk. Serdar Akar rendező alkotása afféle ellen-Rambo-klisékből építkező akciófilm, amely azonban felettébb ellenszenvesnek ábrázolta az amerikaiakat és a zsidókat, éppen ezért az újdonság erejével hatott világszerte. A hallatlan siker oka tehát kétségkívül az Amerika-ellenesség, amelynek nyílt kitörését az imént az utcán is megtapasztalhattuk.
– A film eredetileg népszerű sorozatként futott a televízióban – magyarázza az előzményeket Corman. – Tagadhatatlan, hogy némi Amerika-ellenes éllel készítették, és a filmről dúló társadalmi viták is talán ide vezethetők vissza. Törökország azonban színes, plurális ország, ahol mindenféle véleménynek helye van. Az Amerika-ellenesség viszonylag új fejlemény nálunk, és tagadhatatlanul összefügg az iraki eseményekkel.
Való igaz, a kilencvenes években száz emberből hatvan még szimpatizált az amerikai politikai törekvésekkel. Egy tavalyi felmérés szerint azonban ma már a törökök nyolcvankét százaléka állítja, hogy George Bush végső célja az iszlám megsemmisítése. Az egykori Oszmán Birodalomban – arányában – többen mondanak nemet Washington törekvéseire, mint például Indonéziában vagy Libanonban. A jelenség a fiatal tisztek körében is érzékelhető, s miután Törökországban a hadsereg mindmáig megkerülhetetlen a legfontosabb politikai döntésekben, könnyen meglehet, hogy az amerikai–török viszonyban hangsúlyeltolódásokat eredményez az iraki háború.
Az amerikai külügyminiszter látogatását értékelő török sajtót böngészve olyan érzésünk támad, mintha a felek elbeszélnének egymás mellett. Rice asszony nyilvánvalóan azért érkezett, amiért rendszerint elődei is: biztosította Ankarát Washington jóindulatáról. A mostani látogatás hátterében azonban sokan az iráni atomprogram körüli török szerepvállalás kipuhatolózását sejtik. Az ankarai várakozások azonban egészen másról szólnak: ők azt várták Rice-tól, hogy nyíltan szembefordul a törökországi kurdok fő fegyveres szervezetével, a mostanában Kadek névre hallgató Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK). Tárgyalásai után Rice azonban semmilyen konkrétumot nem mondott kurdügyben. Nem is teheti, hiszen Washington politikájában a Barzani és Talabáni irányította észak-iraki kurd terület éppen úgy stabilizációs tényező, mint az amerikai támaszpontoknak helyet adó, Izraellel jó kapcsolatot ápoló, NATO-tag török állam. Az utóbbi hetekben Kelet-Törökországban kiújult véres összecsapásokat másképp ítélik meg Ankarában és Washingtonban. Hilmi Özkök török vezérkari főnök szerint országának jogában áll katonai csapást intézni a kurd felkelők bázisai ellen. Ross Wilson, az Egyesült Államok törökországi nagykövete mindezt így kommentálta: „Nem tartom túl jó ötletnek.” Időközben a Milliyet napilap hírt adott arról, hogy az amerikai hadsereg Észak-Irakban kézre kerítette a PKK néhány vezetőjét. A hírt azonban senki nem erősítette meg, és azt sem lehet tudni, szóba került-e az ügy Rice tárgyalásain. Juszuf Kanli, az angol nyelvű Daily News főszerkesztője mindenesetre úgy véli, a Törökországban élő tizenkétmilliós kurd közösség helyzete és sorsa nem feltétlenül az amerikai–török kapcsolatok sarkalatos pontja.
– Nem vagyok kurdellenes, inkább törökbarátnak mondanám magam. Szerintem ez óriási különbség. Ha ismeri országunk történelmét, tudhatja, hogy az Oszmán Birodalomban milyen nagy szerepet játszottak a szultán kegyencnői, ágyasai. Ha úgy vesszük, éppen azt a cégért is kitehetnénk Törökországra, hogy szerb köztársaság, tekintve az egykori délszláv származású nők politikai befolyását. A tréfát félretéve, Törökország mindig is vegyes kultúrájú ország volt itt, nyugat és kelet határán. A mindennapokban néhány kérdés egyáltalán nem olyan fontos honfitársainknak, amint azt külföldön hiszik. Az Amerika-ellenességről pedig csak annyit, hogy létezik Törökországban.