Szívhangok

Kilenc nagyvárosban: Budapesten, Pécsett, Kecskeméten, Szegeden, Székesfehérváron, Győrben, Sopronban, Veszprémben és Zalaegerszegen demonstráltak április elején az otthon szülés létjogosultságának elismertetéséért, azazhogy megszűnjön az olyan családok hátrányos megkülönböztetése, amelyek ezt a megoldást választják.

Székesfehérvár, április hetedike, fél tizenkettő. A Szent György Kórház szülészeti osztálya előtt keresem a tüntetőket, de senkit nem találok. Érdektelenség? – fut át az agyamon, de azért érdeklődöm egy biztonsági őrtől. Visszakérdez: „Maga is a tüntetőket keresi? Nem itt vannak, hanem az új épület előtt, a kerengőben.” „Miféle tüntetők?” – kapcsolódik be a beszélgetésbe egy fehér köpenyes, ötven körüli férfi. „Akik az otthon szülésért tüntetnek” – válaszolom. A férfi felháborodik. „Otthon szülni? Én is szülész vagyok, mutassa meg nekem, ki az, aki otthon akar szülni!”
Ki akar otthon szülni? Például a harmincnégy éves Róbert felesége. Róbert mérnökként keresi kenyerét. A kerengő közepén áll, és szinte elsírja magát, amikor fiai születéséről mesél.
– Életem legnagyobb élményei közé tartozik. Az asszonyom nem szeretett volna kórházban szülni, én pedig támogattam ebben. Más lehetőséget kerestünk, így akadtunk rá az Alternatal Alapítványra és Ágnesre. Segítségükkel szültünk egyszer Érden, a születésházban, máskor otthon. Meggyőződésem, hogy a születés meghatározza egész további életünket. Biztosan elfogult vagyok a saját gyerekeimmel, mégis úgy látom, ők mások, mint a barátaink nem otthon született gyerekei. Természetesen a gyerekek is tudják, hogy otthon születtek – meséli. – Magyarországon eddig csaknem háromezer gyermek jött világra otthoni körülmények között. Sokan vagyunk, akik kiállunk Geréb Ági mellett.
Katalin, a harmincéves jogász nem azért választotta az otthon szülést, mert rosszak a kórházi tapasztalatai. Egyszerűen csak úgy gondolta, élete egyik legfontosabb élményének a legmegfelelőbb helyszíne a saját otthona. Néhány barátnője már a kilencvenes évek elején otthon szülte meg a gyermekét, az ő élményeik is nagy hatással voltak rá. Tőlük tudta, ha az otthon szülést választja, alaposan fel kell készülnie. A tanulás ideje alatt találkozott először bábákkal, bábatanoncokkal és dúlákkal, akik lényegében asszonytársi segítők. A bábatanoncok valójában szülésznők, akik otthon szülésekkor szereznek tapasztalatot, így válnak képessé arra, hogy önállóan is kísérjenek szüléseket. Ma már Magyarországon is vannak bábatanoncok, akik Geréb Ágnes körül tevékenykednek.
– Sajnos még mindig ő az egyetlen képzett szülész-nőgyógyász, aki az ügyet felvállalja – mondja Katalin. – Otthon szülni nem tilos, de nincs törvényi szabályozás, és az otthon szülést kísérő orvosok nem kapnak működési engedélyt, mint ahogy a bábák sem. Jó lenne őket is legális munkalehetőséghez juttatni, ami együtt járna erkölcsi és szakmai megbecsülésükkel. Ma ugyanis a szülésznők a kórházak, klinikák falain belül nem kapnak olyan, valóban aktív, támogató szerepet a szülések során, mint amilyen a bábákat más országokban megilleti.
Fontos lenne, hogy a szabályozás kiterjedjen a társadalombiztosításra, az anyakönyvezésre, a gyermekorvosi és védőnői ellátásra. Kórházakra, háttérkórházakra is szükség van. Az otthon szülések tíz százaléka végződik kórházakban, legtöbbször amiatt, hogy a szülés valamilyen okból lelassul vagy megáll.
Hollandiában például a kórházi szülés annyira nem megszokott, hogy fizetni kell érte, hacsak nem orvosi javallatra történik. Az otthon szülést a társadalombiztosítás finanszírozza, a bábaság elismert szakma, olyannyira, hogy léteznek bábapraxisok, ahová a nők terhesgondozásra járnak. A bába szülés után is kijár az édesanyához, ellátja, tanácsokat ad a csecsemővel kapcsolatban, segít a szoptatási nehézségeknél. Az egészséges várandósság és szülés ugyanis nem kíván orvosi beavatkozást, viszont ha baj van, azonnal mentőt hívnak, miközben a szükséges beavatkozást megkezdik. A kórházakra mint háttérkórházakra is szükség van. Hollandiában 1940 óta negyven ezrelékről hét ezrelékre csökkent a születés körüli halálozás, miközben az otthon szülések aránya kisebb ingadozásoktól eltekintve állandó maradt.
Egyébként ma már az unió legtöbb országában szabadon lehet szülni, Magyarországon azonban még hátrányos megkülönböztetés éri az ilyen lehetőséget választó családokat, de a szülészeti-nőgyógyászati szakmai kollégium sem ismeri el az intézeten kívüli, szaksegítséggel történő szülést.
Erika karján színes kendő, benne csecsemője. Mellette férje, előtte két nagyobbacska gyermeke szaladgál. A harmincnégy éves középiskolai tanár szerint azért jó otthon szülni, mert akkor az ember nincs kiszolgáltatva fáradt orvosoknak, kedvetlen nővéreknek, akik esetleg türelmetlenül szólnak hozzá.
– A férjem édesanyja miatt vállalkoztam az otthon szülésre, ő ugyanis Németországban mind a négy gyerekét otthon szülte meg. Mesélt róla, s akkor döbbentem rá, nekem is fontos az, hogy szüléskor a középpontban legyek, és hogy a gyermekem lehetőleg sokkmentesen jöjjön világra. Így történt. Amikor megszülettek, egy pillanatra fölsírtak, aztán szoptak és aludtak. A köldökzsinórt sem vágtuk el azonnal, hiszen azzal rosszat tennénk a babának, ugyanis amíg saját maga nem lélegzik, a köldökzsinóron keresztül jut oxigénhez. Az első lélegzetvétel fájdalmas dolog. Szülés után felkeltem, nem volt semmi bajom. Ez a nyugalom és biztonság a férjemnek is köszönhető. Aktívan segített, nem volt ideje izgulni.
Anikó harmincnégy éves, gyógypedagógusként dolgozik. Mind a három kisfiát otthon szülte. Nem akart orvoshoz járni, sorszámot kapni, orvosi váróteremben üldögélni csak azért, mert beköltözött egy baba a pocakjába. Úgy érezte, éppen a csoda veszne el.
– Lelkileg is át akartam élni a bennem végbemenő fizikai változásokat, az otthon szülés ugyanis hatalmas lelki élmény, míg a kórházban szülés elsősorban a testről szól. Amikor Ágneséket megtaláltam, az első pillanatban éreztem, hogy az ő útjuk az én utam is. Szerencsére a párom is hasonlóan gondolkodott. Szüléskor mintha kézzelfogható aura vett volna körül minket. Nem érintett meg a félelem. Csodálatos volt átélni azt a tapintatot, ahogy egy nő egy másik nő felé képes fordulni. Amikor Ágnes kiment a szobából, és vissza szeretett volna jönni, mindig kopogott. Ha valamilyen vizsgálat szükséges volt, megvárta a legalkalmasabb időpontot. Ő alkalmazkodott hozzám. Amikor a szülés vége felé már nagyon fáradt voltam, megkérdezte, nem akarok-e aludni. Megpróbáltam, és azok a néhány másodperces önkívületi állapotok olyan erőt adtak, hogy a következő fájást kibírtam. A hasamra olyan forró borogatást tettek, hogy a kezük és a bőröm szinte hólyagos lett. Érdekes, hogy amint megszületett a kisfiam, a bőrömről elmúltak a foltok és hólyagok. Az első fiunk születésekor jött a népszámláló. Mondtam neki, jó, hogy most jött, legalább már őt is bele tudja számolni! Leült, írta össze a családtagokat. Egyszer csak felnézett: „Ma született? De akkor hogyhogy ön itt van?”
Anikó tudomása szerint pénz miatt senki sem maradt ki ebből az élményből. Akinek nem volt pénze, fizethetett később. Aki nem tudta egyben, fizethette részletekben, és aki azt mondta, nem tud fizetni sem most, sem később, az nem fizetett. Egyébként mivel a tébé nem támogatja, nem olcsó, de úgy számolja, kevesebbet fizetett, mint ha magánorvoshoz járt volna, és a végén a szülést is honorálta volna.
A harminchárom éves Kata egész gyermekkorát kórházban töltötte különböző légzőszervi betegségekkel, talán ezért nem alakult ki benne bizalom a kórház iránt. Azt mondja, számára elképzelhetetlen volt, hogy ott szülje meg a gyerekét.
– A véletlen sietett a segítségemre – emlékszik vissza. – Abban az időben várandós mamáknak vezettem műsort, és mikor a városba jött Geréb Ágnes, elmentem, meghallgattam. Ma is előttem van a kép, ahogy legkisebb gyermeke kúszik-mászik rajta, miközben beszél. Annyira lenyűgözött, hogy az előadás után nem riportot készítettem vele, hanem megkértem, hadd szülhessek vele. A felkészítő tanfolyamra a férjemmel együtt jártam, de az első gyerekem mégis kórházban született, ugyanis háromnapi vajúdás után kezdett fölkúszni a vérnyomásom és a lázam. Ági javaslatára kórházba mentem, ahol „rám való tekintettel” egyszerűen nem adták oda szoptatni a kisbabát, ezért 18 órásan saját felelősségünkre hazajöttünk. A másodiknál is végig jelen volt a párom, Ági és a dúla a huszonnyolc órából húszat velünk töltött. Felüdülés volt, hogy a szülés után rögtön elmehettem zuhanyozni.
Kata még a húgára tereli a szót, akinek a szülésénél ő volt a dúla. Mint mondja, csodálatos élmény volt, hogy az addig bizonytalan embernek ismert lány a szülésénél pontosan tudta, mit akar, milyen pakolást hová szeretne. Testvére akkor megérezte, miért jó más nők szüléseit kísérni.
– Teljesen a helyén volt a húgom – folytatja –, még akkor is, amikor váratlanul vérezni kezdett. Senki nem tudta, honnan jön a vér, Ági azonban ura volt a helyzetnek, intézkedett, és a gyerek egy percen belül megszületett.
A sötétbarna, hosszú hajú Judit nem szült otthon. A harminckét éves tanítónőnek nincs kifogása az otthon szülés ellen, csupán hiányzott belőle a bátorság. Mint mondja, főképp azért, mert egyetlen ember van, aki ezt annak ellenére elvállalja, hogy sokan ellene fordulnak: Geréb Ágnes.
– Persze hogy nem tud kiszolgálni mindenkit. Megpróbáltam egy olyan kórházat keresni, ahol a legkevésbé misztifikálják a szülést, ahol nem jár orvosi felhajtással. Nem szültem túl jó körülmények között, mivel nem jutott már szülésznő. Orvos segített meg egy éppen beesett valaki, akiről kiderült, hogy a főorvos. Még a köpenyébe sem volt ideje belebújni, anynyira gyorsan kellett a segítsége. Szülés után megkaptam a babát, és két nap múlva hazaengedtek. Annak a két napnak azonban örültem. Kiszolgáltak, a babára koncentrálhattam.
Judit első lányát, Esztert alternatív szülőszobában szülte. Vajúdását az sem akadályozta, hogy hozzákötötték egy géphez, amely a szívhangokat vizsgálta, ugyanis már zöld volt a magzatvíz. Ettől még tudott ülni, állni, és lefekhetett az ágyra. De egy kisszéken ült és kapaszkodott.
– Ronda kis műanyag szék volt, de nekem éppen megfelelt. Feküdni sokkal rosszabb lett volna, néha úgy éreztem, hogy mindegy, hol vagyok. Teljesen magamba fordultam. Csak az zökkentett ki, amikor – talán kétszer – megvizsgáltak. Utána visszazuhantam az álom és ébrenlét közötti állapotba. Az orvosom csak néha nézett be hozzám, talán azért, mert a párom végig velem volt. Akkor arra gondoltam, hogy a legtöbb reformintézkedés nem is pénzkérdés, hanem szemléletbeli változás. Attól ugyanis, hogy velem lehetett a párom, kevésbé volt szükségem az orvosra. A második kislányomat, Lucát jobb lett volna otthon szülni. Folyt a magzatvíz, jöttek a kétperces fájások, úgy éreztem, nem tudok mozdulni. Ehhez képest még lezuhanyoztam, felöltöztem, és arra gondoltam, milyen jó lenne itthon maradni, de nem lett volna orvosi segítségem. Luca az első fájástól számított fél óra múlva világra jött, még szerencse, hogy közel volt a kórház. Bementem, felfeküdtem a szülőágyra, és már szültem. A világon senki sem ért volna hozzánk ennyi idő alatt. Illetve ha sok orvos van, aki vállal otthon szülést, akkor nem lett volna baj. Szerintem nem volna szabad boszorkányüldözést folytatni Geréb Ági ellen. Inkább az otthon szülés körülményeit kellene megteremteni. Több orvosnak kellene ezt az igényt kiszolgálnia.
A szervezők az országos megmozdulással fejezték ki szolidaritásukat Geréb Ágnessel, aki egy 2003. december 24-én született ikerpár világrajövetelének szaksegítője volt. Több munkatársával és a szülő anyával együtt rendőrségi eljárás indult ellene. A nyomozás befejeződött, s az iratokat vádemelési javaslattal továbbították az ügyészségre.