Szörnyű szépség

Aradi vértanúk és ír felkelés? A párhuzam csak első látásra meglepő. Az írek 1916-ban szenvedték el a maguk 1849-ét, csakhogy amíg a Habsburgok megtorlása nyomán Magyarországra évtizedes csend és félelem vetült, Írország éppen a vérbe fojtott szabadságharc után vívta ki függetlenségét.

Ha fellapozzuk a történelemkönyveket, úgy tűnik, mintha 1916-ban kétfajta Írország létezett volna. Az egyik a jelek szerint mindenfajta értelemben elveszítette a XIX. századot. Évszázadok óta angol gyarmat, amelynek népe elnyomója nyelvét beszéli, fiai ezrével áldozzák életüket a koronáért a csatatéren, ráadásul vészesen megfogyatkozott a népessége az 1840-es évek második felében, amikor a járványok és a kivándorlás következtében a hat és fél milliós nemzet hárommilliósra zsugorodott a szigeten. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az önálló Írország eszméje végleg elbukott, hiszen a britek nem adták meg az évtizedek óta követelt önkormányzatot.
A mélyben azonban már éledezett a másik Írország, a nyelvét, szokásait, történelmét újra felfedező kelta nemzet. A századfordulón megszaporodtak a politikai és kulturális egyesületek. Egy dublini újságíró, Arthur Griffith – később az ír szabad állam első elnöke – a magyar példát és Deák Ferenc módszereit ajánlotta honfitársainak a Magyarország feltámadása – párhuzam Írország számára című könyvében. Ő alapította meg a Sinn Fein nevű nacionalista mozgalmat. Sokan támogatták a már 1858-ban megalakult Ír Köztársasági Testvériséget (IRB) is, amely afféle titkos hadseregként nem zárkózott el az erőszakosabb módszerektől sem. Kétezer felfegyverzett hívük várta a jeladást Amerikától Londonig, a végső összecsapásra buzdító hívó szót, amely végül elhozza a hőn áhított szabadságot Írországnak. Miután azonban 1913-ban a sziget északkeleti részében többségben lévő protestánsok is megalakították a maguk önvédelmi szervezetét – Ulster Volunteers, azaz Ulsteri Önkéntesek néven –, eljött a cselekvés ideje. Az IRB vezérkara 1914 augusztusában úgy döntött, hogy még a brit–német katonai szembenállás megszűnése előtt megindítja a fegyveres harcot. A döntést minden aktív sejttel közölték, és 1916 húsvétjára kitűzték a felkelés időpontját is.
Az erőviszonyok kezdettől fogva egyenlőtlenek voltak. A Királyi Ír Rendőrség 10 ezer emberével, a dublini rendőrség ezerfős állományával és a „hátországban” meghúzódó brit hadsereggel az írek nem vehették fel a versenyt. Jól mutatja az erőviszonyokat, hogy az Ulsteri Önkénteseknek 35 ezer, míg a felkelőknek mindössze ezer német karabély állott rendelkezésre. Az IRB Amerikából próbált fegyvereket szerezni, de az akció meghiúsult, ráadásul a főszervezőt letartóztatták. A brit hírszerzés tehát rendkívül eredményesen dolgozott, a felkelők terveit nagyjából ismerték a dublini várban. Arról is alighanem időben értesültek, hogy éles vita bontakozott ki az IRB-ben. Többen úgy vélték, fegyverek és tömegtámogatás nélkül nem szabad megindítani a felkelést. A helyzet odáig fajult, hogy a mozgalom kerékpáros küldöncei már telikürtölték a fővárost: a forradalmat bizonytalan időre elnapolják. Végül csekély szótöbbséggel mégis úgy döntöttek, hogy húsvétkor támadnak.
Mindenki tudta, hogy ilyen körülmények között a felkelés egyenlő az öngyilkossággal. Patrick Pearse például a következő szavakkal fordult az édesanyjához: „Eljön a nap, amikor lelőnek, elföldelnek, és a társaim tisztelik majd az emlékemet.” Amikor az édesanyja másik fia, William sorsát tudakolta – aki szintén aktív nacionalista volt –, Patrick Pearse azt válaszolta, hogy őt is lelövik, akárcsak a többieket. A felkelés másik hangadója, a szocialista James Connolly is azt mondta a felkelés előestéjén, hogy az esélyük mindöszszesen egy az ezerhez.
Április 24-én a felkelők Patrick Pearse vezetésével megszállták Dublin néhány stratégiai pontját, majd főhadiszállásukon, a főposta hivatala előtt felolvasták az Írországot független köztársasággá nyilvánító kiáltványukat. A proklamációt heten írták alá. Időközben a felkelők elvágták a telefonvezetékeket, így egy időre elszigetelték a várban állomásozó briteket a külvilágtól. Felhúzták az ír zászlót, de nem sokáig ünnepelhették az egyelőre csak papíron létező függetlenséget. A következő napokban kiderült, hogy az erőviszonyok finoman szólva sem kiegyenlítettek. A britek mozgósították helyi csapataikat, sőt Angliából is a helyszínre vezényeltek négy hadosztályt. Dublin belvárosában kordont húztak a felkelők uralta utcák, terek köré, majd megkezdődött a leszámolás. A britek néhány nap alatt felszámolták az ellenállást, és megadásra kényszerítették a főpostán összezsúfolódott köztársaságiakat. Mindeközben ötszáz brit katona és kétszer ennyi ír – köztük civilek – vesztette életét. A főváros jelentős részét rommá lőtték, az anyagi kárt két és fél millió fontra becsülték.
A megtorlás talán még az utcai harcoknál is brutálisabb volt. A felkelés tizenöt vezetőjét kivégezték, csak ezután hozták meg a bírósági ítéleteket, cinikus és törvénytelen módon. A súlyosan beteg James Connollyt például a börtönkórházból cipelték a vesztőhelyre, és miután nem tudott lábra állni, egy székbe ültették, úgy lőtték le. Mindezen túl a felkelők nagy részét brit fegyintézetekbe hurcolták, tömeges letartóztatások, házkutatások köszöntöttek Írországra. Immáron azok is a függetlenség híveivé szegődtek, akik előzőleg nemet mondtak a fegyveres harcra. „Szörnyű szépség született” – vetette papírra akkoriban a legnagyobb ír költő, William Butler Yeats. Mindenki tudta, hogy a háború csak most kezdődik. A Sinn Fein élére Éamon de Valera állt, akit azért nem végeztek ki a véres húsvét után, mert amerikai állampolgársággal rendelkezett. Vezetésével létrehozták az illegális parlamentet (Dail Eireann), ezzel egy időben gerillaháborút indítottak Michael Collins vezetésével. Írország végül kivívta függetlenségét, de ez már egy másik történet. Mindenesetre a húsvéti felkelés tragédiáját az ír nemzet győzelemmé formálta. És ez még akkor is nagy dolog, ha tudjuk, hogy az ír függetlenség soha nem lett teljes, mert a sziget hat északi grófsága – Észak-Írország – mindmáig az angol korona fennhatósága alá tartozik.

Ír ünnepség. Harminchat év után első ízben rendeznek katonai parádét Dublinban az 1916-os felkelés tiszteletére. Az ünnepségeket az északír polgárháború kirobbanásakor, 1969-ben függesztették fel, mert nem akarták erősíteni az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) politikai legitimációját. Az idén azonban Bertie Ahern kezdeményezésére mégis látványos ünnepségen emlékeznek meg a felkelés kilencvenedik évfordulóján, jóllehet sokan opportunizmussal vádolták meg a miniszterelnököt. A vasárnapi felvonulás a dublini vártól indul, és érinti majd az 1916-os felkelők egykori főhadiszállását, az O'Connell Streeten található főpostát is.