Tárgyszerűen az elnök asszonyról

Egy szeles, napsütéses délelőttön a Kozma utcai fegyház udvarán vártuk az akkor igazságügy-miniszter Dávid Ibolyát. A tárcavezető azért hívta meg a sajtó képviselőit és persze a börtön parancsnokságát, hogy átadjon egy toldaléképületnek mondható fogadóteret a rendeltetésének. A politikus asszony háromnegyed órát váratott magára – minisztersége második felétől rendre késett legalább ennyit. Amikor végre feltűnt a bejáratnál, és végigcsattogott a széles udvart átszelő betonjárdán, katonás léptei visszhangot vertek az épülettömbök között. A tábornok-parancsnokok térde megremegett. A börtönöket felügyelő tárcavezető felolvasta szónoklatát. Később megtekinthettük az úgynevezett kisfogházat is, ahol a hajdani kivégzőhely köré éppen téglafalat emeltek a kőművesek. Múzeum lesz itt, hogy emlékeztessen a múltra – derült ki.
A politikus szívén viselte a magyar múlt, a magyar nemzet, a magyar egyházak, a magyar emberek, a magyar magyarok ügyét. Szavai, tettei ezt sugározták. Ezt tükrözte az az alkotmánymódosítási kezdeményezés is, amellyel a tárca arra tett kísérletet, hogy megújítsa az alaptörvény bevezető szövegét, a preambulumot. A miniszter egy sajtótájékoztatón keményen ostorozta az akkori ellenzéket, amely nem volt hajlandó elfogadni a megfogalmazás módját, tekintve a reformkort idéző szöveget. Dávid szerint ez az ünnepélyes deklaráció tudta volna modernizálni az 1949. évi XX. törvény címet viselő, de a rendszerváltozáskor teljesen átírt alaptörvényt.
A börtönnél maradva: jól szemlélteti a politikus alkotmány- és demokráciafelfogását az a jogszabály is, amely a köznyelvben a börtön-cenzúratörvény elnevezést kapta. Mádl Ferenc köztársasági elnök nem írta alá a furcsa rendelkezést, hanem előzetes kontrollra megküldte az Alkotmánybíróságnak. A bírák az államfő nézeteit fogadták el. Kiderült: hibázott a miniszter, amikor nem érte be azzal, hogy a börtönben az elítélteket megfosztják a szabadságuktól, de igényt tartott arra is: vonják meg tőlük a nyilvános megszólalás lehetőségét. Ezt a lépését az AB alkotmánysértőnek nyilvánította. Azt mondta: az elítélteknek csak bizonyos jogai korlátozhatók és zárhatók ki, mások semmiképp sem. Mondjuk az élethez s az emberi méltósághoz való jog mindenkit megillet, akár fogoly, akár nem. A szabadságjogok közül is csupán a mozgás, a helyváltoztatás lehetősége szűnik meg átmenetileg, de a szólásszabadság nem. A cenzúratörvény ráadásul nem akármilyen elvekre, szabályokra hivatkozva próbált érvényt szerezni az öncélú korlátozásnak. A köznyugalom, a közbiztonság volt a fő hivatkozási alapja, ám a bírák kimutatták, hogy ennek semmi köze a véleménynyilvánításhoz. A határozatból levonható: szép kis jogállam lenne, ahol a cenzúra, az elhallgattatás volna a köznyugalom megőrzésének feltétele.
Jogerős ítélet szól immár arról is, hogy a Dávid Ibolya vezette Magyar Demokrata Fórum – öt egykori tagjának kizárása kapcsán – megsértette a parlamentáris demokrácia alapelveit. Az Országgyűlést ugyanis Herényi Károly frakcióvezető 2004. szeptember 2-án arról tájékoztatta, hogy „kizárás folytán” megszűnt Balsai István, Font Sándor, Horváth Balázs, Kelemen András és Szászfalvi László frakciótagsága. Az állítás nem volt igaz, a képviselők ellen nem indult fegyelmi eljárás, és a frakció nem hozott az ügyükben kizáró határozatot. Bár nem volt hozzá joga, Herényi egyedül döntött. Szili Katalin házelnök azonban az MDF vezetőinek segítségére sietve elfogadta a valótlan bejelentést. A Fővárosi Ítélőtábla tárgyalótermében a jogerős ítélet indoklásakor a tanács elnöke azt mondta: az MDF és Herényi felelősséggel tartozik, de rajtuk kívül elmarasztalható lenne az Országgyűlés is, ha perelhető volna. A T. Ház azonban nem perelhető, mert az Országgyűlés hatályon kívül helyezte azt a jogszabályt, amely az ő perben állását korábban lehetővé tette. Így kell ezt csinálni: ki kell húzni a talajt azok alól az okvetetlenkedő emberek alól, akik perelni akarnak minket – vélhették. Ha nem lehetünk alperesek, nem is tudnak minket elmarasztalni. Azt tehetünk, amit akarunk – ezt nevezik errefelé jogállamnak, jogegyenlőségnek. A jogalkotó kibújik az általa alkotott jogszabály alól, miközben mindenki más mehet a bíróságra, hisz beperelhető.
Szóval ez a demokratikusan működő parlament fogadta el Herényi Károlynak azt a bejelentését, hogy „kizárás folytán” megszűnt az öt képviselő frakciótagsága. Szocialista segítséggel Dávid Ibolya leszalámizhatta a neki ellentmondani merészelő képviselőket. A táblabíróság kimondta azt is: téves az MDF-nek mint másodrendű alperesnek az az álláspontja, hogy ő maga sem lenne perelhető, mert olyan közjogi történésről – kizárásról – van szó, amely nem tartozik bírói hatáskörbe. Az ítélet szerint bíróság elé tartozik az ilyen ügy is, mert a képviselők, a pártfrakciók a parlamentben sem tehetnek, mondhatnak azt, amit akarnak. Kijelentéseik valóságtartalmáért felelősséget kell viselniük. Hozzátették: a kizárás bejelentése sértő is, mert a választópolgárok arra a következtetésre juthattak, hogy a képviselők a közjogi tisztségükhöz méltatlan viselkedésükkel rászolgáltak a kizárásra.
A saját párt szétzilálására tett kísérlettől csak látszólag, de nem a lényeget tekintve különbözik az a törekvés, amely a pártok közötti viszonyt óhajtja hamis érveléssel megváltoztatni. Választójoguk gyakorlásával ugyanis a polgárok nem véletlenül adnak az egyik pártra 40-50 százalék körüli szavazatot, a másikra pedig ötszázaléknyit. Ezt figyelmen kívül hagyni anynyi, mint elszabadult hajóágyúként közlekedni a közéletben. Az 50 százalékot megközelítő voksok birtokosát nem lehet „politikai eszközökkel” kiszorítani, miként azt Gyurcsány tervezte még KISZ-titkárként, a rendszerváltozás hajnalán, az akkor éppen megalakult Fidesszel kapcsolatban. S jelképesen sem lehet kóbor kutyaként befogni, telepre vinni több mint kétmillió választópolgárt.
Ehelyett tudomásul kellene venni, hogy az ország felének semmiképp sem kellenek a szocialisták. De nem kellenek a vaskalapos, agresszív ókonzervatívok sem, akiknek a börtönszigor s a hozzá társuló látványos külsőség, a flanc alkotja a repertoárját. A mai parlamentáris demokráciában az emberek nem ilyesmire vágynak. Nyugodt, kiegyensúlyozott életet szeretnének. Szabadságot, személyes autonómiát, amelyben nincsenek kitéve a hatalom mindennapos arroganciájának.
Emiatt is gondoljuk azt, hogy a következő kormánynak igenis lenne tennivalója az MDF elnöke által meghirdetett egyik program kapcsán – a tiszta kezek hivatalára gondolunk. Az igazságszolgáltatástól független hatóságra ugyan nincs szükség, egy újabb Keller-titkárság vagy egy új központi népi ellenőrzési bizottság alkotmánysértő volna. Elkelne viszont egy profi elemző, tényfeltáró szervezet – de nem sóhivatal vagy parlamenti bizottság –, amely a várható pénzügyi megszorításokra is tekintettel figyelemmel kísérné a nyomorba süllyedő vagy abban élő rétegek helyzetét, s kidolgozná a felemelkedésükhöz, megkapaszkodásukhoz szükséges javaslatokat. A lakásmaffia áldozatainak megmentésére gondolunk például. Fontos lenne, hogy a jogalkalmazói anomáliák kiszűrhetők legyenek. Törődni kellene például a drog tényleges és potenciális fiatal áldozataival is, hiszen nem biztos, hogy a miniszter asszony működése alatt szigorított, öttől tizenöt évig tartó fegyház az egyedül üdvözítő megoldás az ő esetükben.