Caravaca de la Cruzban már a XII. század óta őriznek egy szentkereszt-ereklyét, amely a legenda szerint csodás módon jelent meg a városban a mór megszállás idején. Ezenkívül van Caravacában egy másik szentkereszt-ereklye is: ezt 1942-ben XII. Pius pápa ajándékozta Caravacának. A partikula a római Santa Croce-templomban őrzött keresztből származik, a spanyol városka így kapcsolódik az Örök Városhoz. A kereszt caravacai megjelenésének 775. évfordulója alkalmából gondolták úgy a konfraternitás tagjai, hogy városuk templomának szentélyét, ahol az ereklyéket őrzik, hozzákössék Jeruzsálemhez is, méghozzá oly módon, hogy a Szent Megváltó-kolostorban őrzött keresztereklyéből is kérnek egy partikulát.
A szent kereszt ereklyéjének kultusza olyan erősen él a helyiek lelkében, hogy II. János Pál 1998-ban engedélyezte számukra: Róma, Jeruzsálem, Santiago de Compostela és San Toribio de Liébana mellett Caravacában is kiváltságos módon ünnepelhetik meg a jubileumi szent évet.
De vajon hitelesek-e, Jézus Krisztus keresztjéből származnak-e a világ templomaiban őrzött partikulák? A protestáns ereklyeellenesség, majd a felvilágosodás szkepticizmusa alapján sokan eleve reménytelennek tartják az igazság kiderítését, hiszen az ereklyék hamisítására egyes történelmi korokban egész jövedelmező iparág települt rá. A szent kereszt állítólagos részecskéiből a kételkedők szerint erdőnyi fa telne ki. Kétséges azonban, hogy valóban összeszámolta-e valaki a világ keresztereklyéit, vagy inkább csak látatlanban sokallják a számukat.
Csak a történelmi Magyarország területén Garamszentkereszttől Vágszentkeresztig legalább tíz település viseli a szent kereszt nevét; ha hozzávesszük a „keresztúrokat” is Balatonkeresztúrtól Rákoskeresztúrig, a számuk összesen ötven fölötti. Alighanem valamennyi templomában őriztek a keresztfából származó – vagy annak vélt – ereklyét. Igaz, a szentkereszt-ereklyék többnyire hajszálvékony kis szálkák, amelyeket értékes és díszes ereklyetartó foglalatokba helyeznek, ám ismert néhány nagyobb darab is. Ráadásul ezekről még szabad szemmel is megállapítható, hogy többféle fából származnak.
Valószínűleg ennek az ellentmondásnak a feloldására született az a középkori magyarázat, hogy a keresztfát többféle fából ácsolták. A Jeruzsálemet 1766-ban megjárt magyar utazó, Kiss István útleírásában a Szent Kereszt Megtalálása kápolnájának leírásánál tudósít erről verses formában: „Ligna Crucis sunt Palma, Cedrus, Cupressus, Oliva. Így hozám ki anya nyelvel. Pálma, czedrus, czyprus, és olaj fa ága. / A’ Kristus Kereszte illyen Fákbol vala. / Ugy-mint / Czedrus volt az töve, Palma a’ közepe. / Czyprus, mellyre kezek voltak le szegezve: / Olaj fa táblára így írva Szent Neve. / Názáreti Jesus vagyon itt Feszitve.”
Ez persze meglehetősen valószínűtlen, legföljebb a titulus készülhetett másféle fából, mint a kereszt vízszintes és függőleges szára. Viszont e hiedelem – amelynek sokféle, misztikus változata is létezik – jól megindokolhatta, miért van „forgalomban” többféle fából származó ereklye. A szent kereszt nevét viselő települések templomain kívül is számos helyen őriztek ereklyéket, elsősorban nagyobb templomokban, püspöki székhelyeken, de időnként magánkápolnákban vagy püspöki mellkeresztekben is.
A budavári főtemplomban őrzöttet például II. Endre a Szentföldről hozta magával, látta el díszes ereklyetartóval, és ajándékozta a Nagyboldogaszszony-templomnak. Az értékes kincset a templom zárható oltárában tartották. Nagy becsben volt: Hunyadi Mátyás például háborúba indulván mindig maga előtt vitette jó darabon, ha elhagyta a várost. A török elől 1526-ban Pozsonyba menekítették az ereklyét, majd százhetvennégy évnyi hányattatás után 1700-ban, Kollonich Lipót esztergomi érsek közbenjárására, visszakerülhetett Budára a városházi kápolnába. 1786-ban, a kápolna bezárása után tűnt el nyomtalanul.
Művészi szempontból legértékesebb, ma is látható hazai szentkereszt-ereklyénk az esztergomi főszékesegyházi kincstárban őrzött, X–XIII. századi bizánci sztaurotéka, amely egyes vélemények szerint már az Árpád-korban is Magyarországon volt. Legrégebbi bizonyítható írásos emléke azonban csak Kutassy János esztergomi prímás 1609-es végrendelete, ezért ma már többnyire azt feltételezik a kutatók, hogy az ő szerzeménye, talán valamelyik török diplomáciai tárgyalása alkalmával kapta. A gyönyörű ötvösmunka zománcképei a „Vera Crux”, az igazi kereszt megtalálásának történetére is utalnak, ugyanis az ortodox formában látható szentkereszt-partikulára Nagy Konstantin és Szent Ilona mutatnak jobbról és balról.
A legtöbb kérdőjel a szentkereszt-ereklyék hitelességére vonatkozóan már ezen a ponton, a megtalálás körülményeivel kapcsolatban is felmerülnek. Jézus kivégzőeszközének későbbi sorsáról az Újszövetségből közvetlenül semmit sem tudhatunk meg. Kérdés, hogy használták-e további kivégzésekhez is azt a keresztet, amelyiken Jézus Krisztus szenvedett és meghalt, illetve, hogy az első tanítványok megőrizték-e és továbbadták-e a kivégzés helyére és eszközeire vonatkozó ismeretüket.
Amikor Pilátus engedélyezte Arimateai Józsefnek, hogy eltemesse Jézust, már csak az idő rövidsége, a közeli szombat miatt sem bajlódhattak a keresztfával. Ráadásul a kereszt függőleges szára minden valószínűség szerint mélyen a földbe volt ásva, az elítéltek többnyire csak a vízszintesen elhelyezett gerendát hurcolták magukkal, amikor elhangzott az „ibis ad crucem” – „keresztre mész” – bírói ítélet. Új kivégzéskor ezt a vízszintes gerendát rögzítették a függőlegeshez, valamint kicserélték a feliratot, a titulust, amelynek a római jog szerint három adatot kellett tartalmaznia: az elítélt nevét, származási helyét és a bűntettet, amiért kínhalálra ítélték. Ezért írták a keresztre feszített Jézus feje fölé három nyelven: „Názáreti Jézus, a zsidók királya”.
Péntek este tehát Arimateai József és Nikodémus túl sokat nem törődhettek a kereszttel, hiszen sietniük kellett, csak a holttestet csavarták gyolcsokba, és vitték a közeli sziklasírba. A kereszt valószínűleg ott maradt a kivégzés helyén, a függőleges szár a földbe ásva, a vízszintes pedig mellette a földön.
Több mint egy évtizeddel Jézus Krisztus keresztre feszítése után, 41–42 körül Heródes Agrippa kibővíttette a várost, a Golgota a városfalon belülre került, a kivégzéseket tehát új helyre tették át, mivel a halálos ítéletet a zsidó és a római szokások szerint is csak a falakon kívül lehetett végrehajtani. Valószínűleg legkésőbb eddig az időpontig használták kivégzésekhez Jézus Krisztus keresztjét, legfőképpen annak földbe ásott szárát. Persze az is lehet, hogy Jézus követői, az első keresztények húsvét vasárnapja után azonnal vagy hamarosan megszerezték és elrejtették a keresztfát.
Aranyszájú Szent János több mint háromszáz évvel később mindenesetre úgy vélte, hogy közvetlenül a kivégzés után nem őrizték meg a keresztet: „A kereszt fája valószínűleg eltűnt szem elől, senki sem tett kísérletet a megőrzésére, főként a félelem miatt, de azért is, mert ez idő tájt szorongatóbb problémák is voltak. Később azonban keresték, és a három kereszt minden valószínűség szerint egy helyen volt.”
Szent Ilona expedícióját és az igazi kereszt megtalálásának históriáját a történészek nagy része ma már inkább a legendák világába sorolja, semmint a valós események közé. Pedig bizonyítható, hogy az első keresztények a sok megpróbáltatás ellenére megőrizték, továbbadták, terjesztették, hogy hol történt Jézus halála és feltámadása, ezért aztán azt sem túl merész feltételezni, hogy a „Vera Crux”, az igazi kereszt hollétét sem felejtették el.
Jeruzsálemi régészeti leletek, az első századból származó feliratok alapján valószínű, hogy a szélsebesen terjedő kereszténység már a legrégebbi időkben is nagy tiszteletben tartotta Jézus életének földi helyszíneit, mindenekelőtt halálának és feltámadásának helyét, és minden kockázat ellenére is sokan zarándokoltak el a szent városba. A mai Szent Sír-templom alatt, a Golgota-sziklánál talált, kőbe vésett hajó képe és az alatta látható felirat például minden valószínűség szerint az e helyt Hadrianus parancsára emelt Aphrodité-templom építése (kb. 135) után, de a IV. század előtt készült. A feliratnak ugyan többféle olvasata is van, a legéletszerűbb azonban a „Domine ivimus”, vagyis „Uram, megjöttünk”, mely korai keresztény zarándokokra utal, akik a Golgotához látogattak.
Jeruzsálemet a zsidó háború során csaknem teljesen lerombolták a rómaiak; zsidóknak 135-től a IV. századig halálbüntetés terhe mellett tilos volt a városba lépniük. Az ostrom hatalmas pusztítást vitt végbe a Golgota környékén is. Josephus Flavius leírásából tudjuk, hogy az ostromgépek jelentős részét a második városfal északi részéhez csoportosították.
Hadrianus császár végül, hogy Jézus kivégzése helyének még az emlékét is eltörölje, törmelékkel feltöltette a környéket, a koponya alakú sziklát. A talajt kőlapokkal lefedték, fallal vették körül, majd ráépítették Aphrodité templomát. „Ezután felállították benne a szobrát, hogy mindazok, akik Krisztus tiszteletére jönnek oda, úgy tűnjenek, mintha Aphroditét tisztelnék” – írta Szozomennon 400 körül. Valószínűleg az volt az Aphrodité istennőt mélyen tisztelő császár szándéka, hogy a megszentségtelenített, pogány helytől elszokó keresztények elfelejtsék, hol halt meg Jézus Krisztus. Szándéka azonban nem ért el eredményt.
A kereszt történetében a Szent Ilona által megtalált keresztek hitelessége iránti kételkedést a Jézus halála és a kivégzőeszközök megtalálása között eltelt háromszáz év szolgáltatta. Az Inventio Crucis, a szent kereszt feltalálása a hagyomány és a legendák szerint mindenesetre a nyolcvanesztendős császárné kitartásának köszönhető. Rufinus 402-ben készült leírása szerint Szent Ilona isteni látomás hatására indult el Jeruzsálembe, hogy megkeresse Jézus Krisztus keresztjét. Tettének nyilván volt politikai vonatkozása is, ám a matróna által vállalt hosszú és kényelmetlen utazás mélyebb szándékot sejtet.
Ilona a városba érve az ott élő keresztényektől tudakolta meg a kivégzés helyét. Jézus Krisztus követői háromszáz év elteltével is pontosan tudták, hogy az Aelia Capitolina alatt kell keresniük a keresztre feszítés helyszínét. Az idős császárné elrendelte a pogány templom lebontását. „Mélyen a kőtörmelék alatt – írta Rufinus – három keresztet talált szabálytalan elrendezésben. Ám a megtalált kincs feletti örömét megkeserítette, hogy a kereszteket nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Igaz, a tábla is ott feküdt mellettük, amelyre Pilátus görög, latin és héber betűkkel feliratot íratott, de ez sem adott elegendő bizonyosságot annak eldöntésére, melyik volt az Úr keresztje.” Rufinus leírása szerint a három keresztet egy súlyosan beteg nőhöz vitték, és azt fogadták el Jézus keresztjének, amelyiktől meggyógyult. A történetet hasonlóan, de más szándékkal beszélte el Szent Ambrus püspök Nagy Theodosius sírjánál mondott gyászbeszédében.
A lebontott pogány templom helyén Nagy Konstantin parancsára Makariosz jeruzsálemi püspök hatalmas, három részből álló, öthajós bazilikát építtetett egy szír építésszel, Zenobiusszal. A megtalált kereszt egy részét Ilona elküldte Nagy Konstantinnak Konstantinápolyba. A szegekből a császárné zablát kovácsoltatott fia lova számára, és a sisakjába (más források szerint a koronájába) foglaltatta, hogy az ereklye megvédje a csatákban. A kereszt titulusát, amelyre Pilátus az evangéliumok szerint a kivégzés okát íratta, valamint egy szöget Rómába vitetett, ahová maga is költözött. Az ereklyékből bőségesen ajándékozott, de a kereszt nagyobbik részét Jeruzsálemben hagyta, ahol a legszentebb ereklye általános tiszteletnek örvendett.
Aetheria zarándoknő 383-ban a Konstantin által építtetett Szent Sír-templomban töltötte a nagypénteket. Így írta le a liturgiát: „Nagypénteken kora reggel a püspöknek a Golgotán – ekkor már a templomon belül – katedrát állítanak. Vászonnal letakart asztalt helyeznek a széke elé, és az asztalt körülveszik diakónusai. Akkor odahoznak egy ezüstből készült, aranyozott tokot, amelyben a kereszt fekszik. Miután letették az asztalra, a püspök ülve megfogja a szent kereszt két végét. A körben álló diakónusok éberen figyelnek, mert volt már rá eset, hogy a szent fából lopva lehasítottak. Most az egész nép egyenként odajárul a kereszt fája elé. Meghajolnak, majd a homlokukkal, utána a szemükkel érintik a keresztet és annak feliratát, majd megcsókolva a keresztet átadják a helyet a következőnek.”
A titulust illetően tehát ellentmondás van: vagy elvitette Szent Ilona Rómába, a Sessorium palotába, ahol élete hátralévő részét töltötte, vagy Jeruzsálemben maradt. Persze az is lehetséges, hogy a jeruzsálemi kereszt számára egyszerűen pótolták a titulust, mint ahogyan a fa hiányzó részeit is kiegészíthették. És nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Ilona egyszerűen levágatott a deszkából egy kis részt, és azt vitette Rómába, hiszen a ma is látható római titulus csak kis töredéke az egész szövegnek.
Mindenesetre az idős matróna az Inventio Crucis után Rómába költözött, és ott is halt meg. A császárné által megtalált keresztből a legnagyobb darab Jeruzsálemben maradt, két kisebb rész pedig Konstantinápolyba, illetve Rómába került. A Nagy Konstantinnak küldöttet a császár szobrába építették, és valószínűleg a város elestekor tűnhetett el. Kürillosz, aki a IV. század második felében Jeruzsálem püspöke volt, még a püspökké választása előtt több szentbeszédében prédikált arról, hogy a szent kereszt ereklyéi már az egész világon elterjedtek, s ebből arra következtethetünk, hogy a Szent Ilona által megtalált fa jócskán megfogyatkozhatott.
Ilona római palotájában egy kápolnát építtetett a Jeruzsálemből megszerzett ereklyék számára. Így akarta megszentelni lakhelyét, amelyet az erkölcstelen életű Heliogabalus császár építtetett, akit Róma népe csak „szír disznó”, azaz „sus sorianus” néven emlegetett. E gúnynévből lett a palota neve Palatium Sessorianum. Az ereklyék kápolnája fölé épült ősi templom helyére a XII. században háromhajós román bazilikát emeltek, ennek szomszédságába pedig kolostort, ahova eleinte bencések, majd ágostonos kanonokok, később karthauziak, végül 1370-ben ciszterciek költöztek. A román stílusú bazilikát 1743-ban barokkosították XIV. Benedek pápa utasítására.
A templom legrégebbi része a Szent Ilona-kápolna. A XVI. századig itt őrizték az ereklyéket. A császárné még a kápolna földjét is Jeruzsálemből hozatta, egyenesen a Golgotáról, hogy azon imádkozhasson. A zarándokok jóvoltából persze alaposan megcsappant a golgotai föld mennyisége, a mozaikpadlót pedig jócskán megrongálták, úgyhogy 1854-ben a magyar Hess kapitány jóvoltából cementtéglákkal fedték le a kápolna talaját.
A nedves, rossz klímájú helyről 1570-ben helyezték át az ereklyéket az oltár fölötti, szárazabb tartószekrénybe, és egészen 1930-ig őrizték itt. Ekkor épült a föld alatti kápolna fölé Van Rossum holland bíboros kezdeményezésére az új kápolna, amelyben az oltár mögötti falmélyedésben, kristályüveg alatt láthatók az ereklyetartók. A Szent Ilona által Rómába vitetett keresztpartikulából ma már csak három vastag faszilánk van egyben egy 1803-ban készíttetett körmeneti keresztben. A történelem folyamán számtalan pápa hasíttatott le belőle részecskét – mint például XII. Pius is, amikor Caravacának küldött 1942-ben egy partikulát –, hogy megajándékozzon egy-egy templomot, így érthető a drasztikus fogyatkozás. Ehhez képest, bár viharvert állapotban, de nagyobb részben van meg a titulus, egy 40 x 25 centiméteres fatábla, amely néhány jel szerint talán csakugyan azonos azzal, amelyet Pilátus Jézus feje fölé tétetett.
Meglehetősen kalandos a kereszt feliratának története is, de alighanem hosszú elrejtettségének köszönhető, hogy kevésbé lett ereklyevadászok zsákmánya. Valószínűleg még Szent Ilona élete végén befalaztatták a kápolna fölé emelt bazilika boltozatába, nehogy lába keljen. Akkor került elő a XII. század elején, amikor Gerardo Caccianemici bíboros, a későbbi II. Lucius pápa a román templomot építtette az ősi bazilika helyére. Az ereklyét hitelesítette, ólomdobozba záratta, majd újból elfalazták. 1492-ben bukkantak rá ismét, mai ereklyetartója viszont „csak” 1827-ben készült.
A titulus megmaradt részén jobbról balra héber, görög és latin írástöredék olvasható. A betűket fehérre festett diófára írták három sorban, s nemcsak a szöveg van fordítva a göröghöz és latinhoz képest, hanem a betűk is. Tehát az első, a héber vagy arámi sort készítették helyesen, a görögöt és a latint a nagy sietségben fordítva. „A názáreti, a zsidók királya” – ennyi silabizálható ki a görög és latin betűkből. A szöveg valamennyi hibája, a sorrendnek a Lukács- és János-evangéliumtól való eltérése legalábbis elgondolkoztató. Ha hamisítvány, nagyon „professzionális”.
A Jeruzsálemben hagyott nagyobb keresztdarabot, a „Vera Cruxot” a város mindenkori püspökének volt feladata őrizni, s csak nagyobb ünnepeken tették ki közszemlére. Először 615-ben rabolta el Sarberez, II. Khoszroész perzsa király hadvezére, amikor feldúlta a várost, és hatalmas vérengzést rendezett. De a kereszt „fogsága” nem tartott sokáig: 627-ben Hérakleitosz császár megverte II. Khoszroészt, és visszaszerezte az ereklyét. A legenda kiszínezte a szent kereszt visszavitelének történetét is: a császár teljes uralkodói pompával, diadalmenetben akarta Jeruzsálembe szállítani a keresztet, ám a város kapuja becsukódott, és az uralkodó egyetlen lépést sem tehetett. Ekkor angyal jelent meg, és közölte: a szegény, szenvedő Jézus keresztjéhez nem illik a császári pompa. Khoszroész tehát rabszolgaruhát öltött, és csak mezítláb, alázatosan vihette át a megnyílt kapun az ereklyét.
A szent kereszt utoljára 1187-ben tűnt el. A jeruzsálemi keresztes királyok a csatákban mindig maguk előtt vitették az ereklyét, babonásan remélve, hogy győzelmet szerez számukra. Így tett I. Balduin is, amikor Szaladin szultán seregeire támadt a galileai síkságon fekvő Hittinnél. A keresztet Akkra püspöke vitte lóháton, magasra tartva, hogy minden katona jól láthassa a győzelmet szerző ereklyét. Számításaikban azonban csalódniuk kellett: Balduin szomjúságtól és fáradtságtól gyötört csapatai elvesztették a csatát, és a legszentebb ereklye Szaladin szultánhoz került. Hasztalan próbálták meg hosszú időn keresztül visszaszerezni, ajánlottak érte hatalmas váltságdíjakat. A Vera Crux legnagyobb, egészben maradt része 1187. július 4-én, úgy látszik, örökre elveszett.
origo.hu
Megszólalt halálfélelméről és súlyos műtétjéről a TV2 sztárja
