Vadászat

Van egy keleti vélekedés, amely szerint a könyvek feladata, hogy segítsék a dolgok felfedését. A megismerés eszközei tehát, s ha szűkítjük a kört, a regényekről elmondható – Milan Kundera szavaival –, hogy képesek egy-egy dolog „lelkébe hatolni”, „megmutatni annak emberi tartalmát”. Nem arról van szó, hogy jelentős regényekben alapvető lexikális adatokra lelhetünk (még ha egészen nem is zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem), sokkal inkább arról, hogy mentalitással ismerkedhetünk meg, élet- és gondolkodásmóddal, fogalmat alkothatunk a miénktől eltérő világról, olyan tudással gazdagodhatunk, amelyet számtalan, mégoly részletes statisztika sem adhat.
Nemrég egy barátom azzal adta kezembe Ivan Olbracht általam eddig ismeretlen Átok völgye című, a kárpátokbéli kicsi falu, Polana zsidó közösségéről írott, a múlt század fordulóján játszódó regényét, hogy amit a zsidóságról tud, annak többségét ebből tudja. Nos, nagyrészt ezt mondhatom a most nyolcvanéves Lakatos Menyhért könyveiről: amit a magyarországi cigányokról tudok, annak jelentős részét ezekből, elsősorban a Füstös képekből tudom.
Az először 1975-ben a Magvető Kiadó gondozásában megjelent életrajzi regény a vésztői cigány telepre, a „cigány Párizsba” viszi az olvasót a két háború közötti időben. Egy cigány fiú, rajta keresztül a kis cigány közösség történetét ismerhetjük meg. Lakatos dokumentarista pontossággal mutatja be a közösség nélkülözésekkel, nyomorúsággal teli, ugyanakkor sokszínű, megőrzött rítusokkal, mesékkel, babonákkal átitatott, sajátos szabályok irányította életét, megrajzolja a hagyományos falusi társadalom és a cigányok világa között feszülő ellentétet.
A Füstös képek alaprétege egy pikareszk regény. A főszereplő, Boncza fia útját kíséri végig, ahogyan egy baleset következtében gimnáziumba kerül, lehetőséget kapva nemcsak a tanulásra, de ezzel együtt a kiemelkedésre is, amelyben döntő szerep jut anyja tántoríthatatlanságának.
„– Jól van, fiam, én megértelek, tudom, hogy nem könnyű cigánynak lenni, de holnaptól kezdve már nem leszel az.
– Hát? – néztem rá érdeklődve.
– Semmi hát, csak az iskolában voltál az, ahol megvetettek, gúnyoltak, kinevettek, itthon más leszel, gyáva, bolond. […] Választhatsz te is, most lefekszel, vagy fenn maradsz.”

A mű több, mint nagy ívű, izgalmas kalandregény. Olyan időben visz el a cigányok világába, amikor nagy változások mennek végbe a közösség életében. Egymás mellett él a nomád és a megtelepedést választó generáció. Előbbi életforma mint lassan elvesző, mind több romantikus vonással gazdagodó mítosz, utóbbi mint az idő múlása és a világ változása által kikényszerített, természetesnek mondható, ám gyakran nehezen elviselhető körülményekkel együtt járó választás hatja át a mindennapokat. A putri mellett összekucorogva pipázik Mámi, aki megveti a röghöz kötött életet, amelyet gyermekei választottak. Unokájának a régi időkről mesél, amikor még vándoroltak, szabadon éltek. Az idő pereg, cigány Párizs szeret, perlekedik, házasodik, éhezik, napszámba jár, már amikor a szegényparasztok mellett nekik is jut valami munka, éli az úgynevezett „civilizáció” küszöbén a maga életét, amelyet tömegverekedések, népítéletek, furmányos lóvásárok tarkítanak, ugyanakkor derű, gyöngédség és líraiság hat át.

Ősz vége felé megkezdődik a vadászat. Ilyenkor a cigány gyerekek az urak szórakoztatásáért ételt és pénzt kapnak. Egyik ilyen alkalommal Rácz igazgató hátba lövi Boncza fiát, mert nem engedelmeskedett neki első szóra. A baleset jót is hoz magával. A családot meglátogatja Rácz igazgató, aki békítésképpen bejuttatja a fiút a gimnáziumba. Nagyot nő a cigányok szemében, az iskolába járó fiút minden bajukkal felkeresik. Foghúzással, bőrbetegséggel, hiszen aki gimnáziumba jár, biztosan mindenhez ért.
Aztán komor idők jönnek, megbolondul a világ. Az iskolából elűzik a zsidókat, és a Boncza fia sem járhat többé oda. A telepet karantén alá helyezik. Soha nem látott éhség köszönt a cigányokra. A lovakat is megeszik, noha az szentségtörésnek számít. A csendőrök majd mindennap meglátogatják Párizst. Ütlegelik, kínozzák a cigányokat. Aztán egy napon két csoportra osztják és vagonokba terelik őket, mondván, dolgozni mennek. „Soha ekkora öröm nem érte a telepet. Az, hogy dolgozni mennek, valami csodálatos mesének tűnt… Színes, világos képek költöztek kormos, füstös agyukba, az élet áhított képei. Dolgozni, enni, szabadnak lenni. Ilyen zene alkotására csak a magasságos teremtő képes.”
A Füstös képek első megjelenésekor hangos sikert aratott. Méltán. Először rajzolt képet a cigányokról, gondolkodásukról, hagyományaikról, hiedelmeikről, meséikről a magyar irodalomban. Eredeti volt a szó legnemesebb értelmében. Miben is áll az eredetiség? Hozzám Emerson meghatározása áll közel, aki ezt írja: „Ha fürkésszük az eredetiséget, amely abban áll, hogy valaki a pók módjára beleiből szövi ki hálóját, vagy hogy maga talál fel anyagot, s csinál téglát belőle a házépítésre: ebben az értelemben egyik nagy ember sem eredeti. […] A költő nem gyöngefejű ember, aki átabotában beszél – s minthogy összevissza beszél mindent, végül csak mond valami jót is –, hanem korával és hazájával szorosan együtt dobbanó szív. Alkotásában nincs semmi bogaras és fantasztikus, hanem szelíd és szomorú komolyság, súlyos meggyőződéssel terhes, s abba az irányba kicsúcsosodott, amely ismeretes kora bármely embere vagy osztálya előtt.”
Ahányszor kézbe veszem Lakatos Menyhért regényét, mindig Móricz Zsigmond Hét krajcárját idézi fel bennem, az jelenített meg hasonló erővel egy fel nem fogott, megérteni nem tudott vagy nem akart világot.
Április elején többek mellett író cigányként köszöntötték Lakatos Menyhértet barátai és tisztelői a Békásmegyeri Közösségi Házban, utalva egy interjúban általa mondottakra: „… nem cigány író vagyok, hanem író cigány, mert a származásomról nem tudok lemondani. Nem az irodalom szempontjából: ez jelenti emberi tartásomat, önmagamat. Ezt a közeget jobban ismerem, mint a csillagvilágot. Én a cigányság életét kívánom bemutatni, a cigányság sorsát, társadalmi helyzetét.” S ezt tette az elmúlt harminc évben a Füstös képek mellett többi könyvében is; a mesékben (Angárka és Busladarfi, A hét szakállas farkas, Az öreg fazék titka, Hosszú éjszakák meséi), a regényekben és a kisregényekben (A paramisák ivadékai, Akik élni akartak), az elbeszélésekben (Csandra szekere), valamint a versekben (Tenyérből mondtál jövendőt). Munkásságát kétszer ismerték el József Attila-díjjal, megkapta a Füst Milán-jutalmat és -babérkoszorút.
Ha Lakatos Menyhértről beszélünk, az irodalmi munkásság mellett mindenképpen szólni kell a közéleti szerepvállalásról is. Az író közéleti szerepvállalásáról, amely olyan nemszeretem téma mostanában, illetve – hogy finoman fogalmazzak – legalábbis diszszonáns. Van, hogy elemi kötelességként, van, hogy avítt allűrként interpretálódik, attól függően, hogy éppen kiről, kikről van szó. Nos Lakatos Menyhért nemcsak elsőként írt korszakos regényt a cigányokról, de sorsuk és helyzetük ismeretében átlátta önszerveződésük fontosságát is. Fiatalokat vett maga köré, a nyolcvanas évek második felében létrehozta a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, az első magyarországi cigány lapot, a Romano Nyevipét. Sok, mára tekintélyes pályát befutott cigány művészre volt döntő hatással, elég talán Szakcsi Lakatos Bélát említeni. Ez az oka, hogy mind irodalmi, mind közéleti életműve alapköve a magyarországi cigányságnak.

„Olyan útra tévedtem, ahol minden percnek jelentősége van, mert azokból tevődik össze az idő. Megy, rohan, nem visz magával semmit és senkit, aki nem tart vele, irgalmatlanul otthagyja” – írja a Füstös képekben. A mindenkor igaz mondatot kiegészíthetjük azzal, nem mindegy, ki-ki hogyan megy az idővel, mit és hogyan tesz mentében. Mert mindenki után marad valami. Vagy az elvégzett munka eredménye, vagy az el nem végzett hiánya, a kimaradt, az elszalasztott lehetőség. Lakatos Menyhért irodalmi életműve megmarad az időben, ott lesz mindig a vésztői cigány Párizs, mert olyan értéket képvisel, amely szerves és fontos része a magyar irodalomnak. Igaz ez akkor is, ha éppen olyan korban élünk, amely valamiféle össznépi amnéziát gerjeszt, amelynek okán mintha nem akarnánk foglalkozni valódi értékeinkkel. A paramisák ivadékai könyvben megfogalmazott mondat: „Sok hazug ember között nem üdvös az igazság, de kell.”