Választás utáni bizonytalanság Ukrajnában

Az ingyenvodkát megitták, a szendvicseket megették, a szavazatokat összeszámolták és a szavazóhelyiségeket bezárták. A vesztesek a sebeiket nyalogatják, jóllehet egy részük még a szavazatok újraszámolását követeli, többségük azonban már számot vetett helyzetével. A győztesek, pontosabban a hatalom közelébe kerültek viszont kombinálnak, miképpen is tehetnék tényleges hatalommá a megszerzett pozíciójukat. Egyelőre ugyanis a kormánykoalíciót illetően még minden lehetséges, hiszen a törvényhozásba bekerült politikai erők, némi túlzással szólva, mindössze a köszönésig jutottak el.

A továbblépés nem lesz könynyű, annak ellenére sem, hogy a „narancsos” tábor ismételt egymásra találása valószínűnek tűnik. Ezt szorgalmazza maga az államfő, Viktor Juscsenko is, aki a parlamentbe bejutott pártok vezetőivel folytatott megbeszélésein arra kérte valamennyiüket, hogy tegyék félre szűkös politikai érdekeiket, a választási retorikát és az ország egyesítésére törekedjenek, hiszen a jelenlegi helyzetben nincs helye a kulturális, a vallási és a nyelvi különbségeknek. Úgy véli, a föderalizmus és a különleges gazdasági privilégiumok csak gyengítik Ukrajna lehetőségeit mind a nemzetközi politika színterén, mind a gazdasági fejlődés és a konkurencia tekintetében. Juscsenko azt szeretné, ha a parlamentbe bejutott pártok, illetve koalíciók stabilizációs megállapodást írnának alá, amelyben elköteleznék magukat a nemzeti egység megteremtése mellett.
Számos elemző viszont eleve elhibázottnak tartja, hogy a társadalmi egység megteremtését maga az államfő is a „narancsos” tábor erőszakos összekapcsolásával kezdte. Az egyik legismertebb politológus, Andrij Jermolajev az ukrán politikát jellemző furcsaságok egyik szemléletes megnyilvánulásának tartja a „narancsos” tábor elsietett összeboronálására irányuló törekvéseket. Annak hangoztatása közepette ugyanis, hogy Ukrajna számára az európai szabványok követése és az európai hagyományokba való beilleszkedés jelenti az alapvető célt, nagyon is visszatetsző mindaz, ami történik. A demokratikus parlamentekre jellemző európai hagyományok szerint ugyanis mindenképpen meg kellett volna várni a parlamenti választások hivatalos végeredményének kihirdetését, majd ezt követően a voksolás igazi győztesét, a Régiók Pártját felkérni a parlamenti koalíció megalakítására, és annak esetleges kudarca után kellett volna csak előhozakodni a „narancsos” tábor összeboronálásával. Jermolajev szerint ugyanis a demokratikus játékszabályok betartása nem csupán a „narancsosok” koalíciójának, hanem a mindenki által óhajtott társadalmi egység létrejöttének az esélyét is jelentősen megnövelte volna.
Annál is inkább meg kellett volna ezt a lépést tenni, szögezi le a Gyelovaja Sztolica című hetilap elemzője, mivel a hatalom még abban az esetben sem ignorálhatja a Régiók Pártjának potenciálját, ha történetesen a Julija Timosenko Tömbbel lép koalícióra. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a „régiósok” háta mögött nemcsak egy hatalmas, 186 tagot egyesítő frakció áll, hanem a keleti és a déli megyék is, amelyekben a Régiók Pártja az önkormányzati választásokon totális vereséget mért a „narancsosokra”. Következésképpen az ország kettészakításának folyamata, amely a legutóbbi elnökválasztás során felerősödött, az önkormányzatok szerepét lényegesen megnövelő új politikai reform életbe lépésével veszélyes méreteket is ölthet. Feltéve persze, ha az államfő nem találja meg azokat a mechanizmusokat, illetve kompromisszumokat – hangsúlyozza a hetilap elemzője, amelyekkel a megbékélést kieszközölheti.
De vajon képes-e erre Juscsenko a választásokon elszenvedett megalázó veresége után? – teszik fel ma sokan a kérdést, hiszen a nevével fémjelzett Mi Ukrajnánk gyenge szereplését mindenki, köztük például a miniszterelnöki tisztségre jogot formáló Julija Timosenko is, az államfő személyes kudarcának tekinti. A reváns ugyan nem következett be, hiszen a leadott szavazatok többségét mégis a „narancsos” táborhoz tartozó politikai erők szerezték meg, ám ezzel együtt a társadalom kifejezésre juttatta azt is, hogy jövőt már nem az államfő személyével azonosítja. Az elmúlt egy év ugyanis arról győzte meg az embereket, Juscsenko gyenge, képtelen arra, hogy az ország legfőbb méltóságaként egyben az ország igazi menedzsere legyen. Következetlenségeivel, félintézkedéseivel és határozatlanságával, azzal, hogy mindenki felé meg akar felelni, a megbecsülés helyett sokkal inkább a társadalom elbizonytalanodását és csalódottságát váltotta ki.
Ugyancsak szembetűnő sajátossága a választást követően kialakult új helyzetnek, hogy a legfelsőbb törvényhozásban és ezzel együtt természetszerűen a hatalomban is jelentősen visszaesett a megyék többségének a részvétele. A listás választási törvényből eredően ugyanis Kijev, Doneck, Dnyipropetrovszk, Lviv mellett a többi régió meglehetősen aránytalanul képviselteti magát a parlamentben. Kárpátaljáról például mindössze négyen szereztek mandátumot és ketten még reménykedhetnek abban, hogy a „narancsos” koalíció esetén a végrehajtó hatalomba szerepet vállalók helyét elfoglalhatják. Az viszont már megmásíthatatlan tény, hogy a független Ukrajna történetében először a kárpátaljai magyarságnak nem lesz képviselője a parlamentben. Mi több, a régió legfőbb hatalmi szervében, a megyei tanácsban sem lesz olyan súllyal jelen a vidék magyarsága, ahogyan azt lélekszámából eredően várni lehetett, annak ellenére, hogy a választáson indult két magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség 5, illetve 4 képviselővel ott van a testületben. Ennek okát egyesek a magyarok szétszavazásában, mások az ukrán pártokra történő voksolásában látják. Akadnak érvek a magyarok távolmaradásának okára is. Milován Sándor, a KMKSZ alelnöke szerint például tudomásul kell venni, hogy miközben az egész Kárpát-medencében körkörös védekezés folyik a nyelvi asszimilációval szemben, senki nem figyelt oda kellőképpen arra, hogy létezik egy lelki asszimiláció is.