Világgá megyek

Olvastam a minap az újságban arról, hogy egy fiatalember eltűnt otthonról. Kereste a rendőrség is, aztán három nap múlva előkerült. Elmondta, hogy világgá akart menni, mint a mesebeli hősök. Az egyik rokonánál húzta meg magát, azok értesítették a szüleit. Ősidők óta megszokott dolog ez, emlékszem, fiatalkoromban én is elindultam többször kis batyummal a vállamon és sok keserűséggel a szívemben, hogy új életet kezdjek.
Engem is visszavittek, apám jött értem a rokonunk szlatyinai tanyájára. És otthon kivallatott: miért tettem? Ezt persze nagyon nehéz lenne elmondani, mert vannak olyan pillanatok az életben, amikor úgy hisszük, hogy nem bírjuk tovább. Ez nemcsak a gyerekekkel fordulhat elő, de a felnőttekkel is. Valami egyszeriben elszakad bennünk. Elpattan, mint a túlfeszített húr, s akkor menni kell, új környezetre vágyunk, megértésre, segítő kézre, jó szóra, hogy ismét önmagunkra leljünk.
Megesik az ilyesmi.
Hogy példát mondjak: egyszer az én drága jó szülém is világgá ment. Négyéves lehettem akkortájt.
A szüle második felesége volt a nagyapának. Özvegyen ismerte meg a bácskai Mohol községben. Szegény asszony volt, aki mindössze egyetlenegy hozománnyal rendelkezett: háncsból fonott ülőkéjű kisszéket hozott magával, és azon üldögélve a gangon várta az alkonyt. Bibliát olvasva. Békességben élt a nagy család. Hogy, hogy nem, azért a nagyapa egyszer mégis azt találta mondani sóhajtva: „Másképp volt ez azelőtt!…” A szüle erre felpattant, hóna alá csapta a kisszéket, és kijelentette: „Ha másképp volt, akkor én megyek világgá!” És azzal már nyitotta is a kiskaput.
A nagyapa először nem vette komolyan, de aztán szíven szúrta a valóság. Gyorsan előrántotta hát a kocsit a félszer alól, befogta a szürkét, és elindult a nagymama nyomába.
Mohol felé ment. Utol is érte a Kertészlapos nevű dűlőnél. Amikor megállt mellette, leszólt a bakról: „Hová igyekszik, jó asszony?” A szüle durcásan hallgatott, összeszorította a fogát, és a földet nézte, mintha keresne valamit. „Adja ide a kisszéket, és lépjen fel maga is, van itt még hely mellettem!” – szólt nagy hangon a nagyapa, de aztán, amikor a szüle már mellette ült, gyengéden csak annyit mondott: „Ejnye no, mama!”
Hazatértek a szürke húzta szekéren, és soha erről a napról nem beszéltek. Elfelejtették.
Persze vannak dolgok az életben, amelyeket sosem lehet elfelejteni. Ráülnek az ember lelkére, megsebzik, akár az éles tőr. Lehet ez egy hirtelen kimondott szó vagy egy tréfás mozdulat, akár csak szemrebbentés, de elegendő ahhoz, hogy világgá menésre ösztönözzön bennünket. Tudok olyan esetekről is, amikor a megbántott, megsebzett ember vissza se tért többé megszokott környezetébe, kivándorolt, más földrészen telepedett le. Nemcsak béketűrését vesztette el, hanem a hazáját is.
Az emberi szív nagyon érzékeny, és mostanában néha úgy érezzük, hogy egyre jobban ki vagyunk szolgáltatva az élet könyörtelenségeinek. Vagy csak a hiányzó nemzeti összefogásnak, egybetartó érzésének a hiánya miatt rossz a kedvünk?
Eltűnődve a jelenségen gyakran gondolok arra, hogyan lehetne ezen változtatni. Állandó nyugtalanságban élünk! Békés családi otthon? Nyugalom? Megértés? Barátság?
Ízlelgetem a szavakat egyenként, és keserűséget érzek, van valami, ami lehangol, nyugtalanít, borzong bennem. Tenni kellene valamit, hogy megszűnjék végre az egymás iránti bizalmatlanság, hogy megtaláljuk végre egymás kezét. Szívét. A közös haza jobbításának eszközét. A szeretetet a lelkünk mélyén.
Talán akkor sikerülne mindez, ha nem a megsértettek indulnának világgá kis batyujukkal és nagy bánatukkal, hanem azok, akik ezt a szorongást előidézik. Az ígérgetők, a hazudozók, a hazaárulók, az országot kiárusítók. Kössenek batyut a vállukra, de sürgősen!…
Majd mutatom nekik az utat…