Visszaváltott jegyek?

Van nap, amikor egyszerre csak szemünkbe ötlik egy tárgy, egy papírfecni, amely ugyan ötven éve lapult már valahol, de valójában most döbbenünk rá, milyen emléket is őriz. Így felejtődnek el a szobáinkban lévő csecsebecsék is, minden, ami valamikor a fiatalságunkat jelentette. Jelen esetben egy 1956-os jegy…

Kő András
2006. 04. 28. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Két sporthír. 1956. október 22.: „A Népstadion igazgatósága közli, hogy a folyó hó 28-i, Magyarország–Svédország válogatott labdarúgó-mérkőzés jegyei elővételben megvásárolhatók a sportcsarnoki (Istvánmezei úti) elővételi pénztárban. Jegyárusítás naponta 10–19 óráig. Erre a mérkőzésre az 1. számú bérletsorozat érvényes. (MTI)”
1956. december 27.: „A Népstadion igazgatósága közli, hogy az október 28-án elmaradt Magyarország–Svédország válogatott labdarúgó-mérkőzés jegyeit december 31-ig visszaváltják a Népstadion főépületében, az I. emelet 14-es számú szobában. (MTI)”
Ami a két sporthír között történt, magyar és világtörténelem. Eufória, majd jogfosztás (újra). Nemzeti újjászületés, majd bosszúállás.
A két sporthír között nagyot fordult a világ kereke.
Ami előtte történt: a Sebes-éra után Bukovi Nándor először 1956. július 15-én Budapesten ült a magyar válogatott kispadján. Az ellenfél Lengyelország együttese volt. Bozsik nem játszott. Puskással együtt azon a véleményen voltak, ha kikap a csapat, és ők a pályán vannak, senki sem moshatja le róluk, hogy sztrájkoltak. Sebes Gusztáv miatt. Végül aztán csak Puskás játszott, de sérülés miatt a 46. percben Szusza állt be a helyére. 4:1-re nyert a csapat, s ettől kezdve nem foglalkoztatta egyiküket sem, mi lesz, ha kikapnak.
Szeptember 16-án Belgrádban 3:1-re győzött a magyar csapat, 23-án Moszkvában 105 ezer néző előtt, a Lenin-stadion avatásán 1:0-ra vertük a szovjeteket, október 7-én Párizsban 2:1 volt a végeredmény válogatottunk javára, míg október 14-én a bécsi Praterban két gólt rúgtunk az osztrákoknak (2:0).
Parádés őszi produkció tehát az Európa elitjéhez sorolt négy válogatott ellen. Később derült ki, hogy Kocsis, Puskás és Czibor akkor szerepelt utoljára a magyar nemzeti tizenegyben.
Mert a soron következő, az október 28-ára tervezett fellépés a svédek ellen – a forradalom kitörése miatt – elmaradt. Bukovi el volt keseredve:
„Fene egye meg – mondta –, négy győztes meccs után először játszottunk volna idehaza…”
„Marci bácsi – nyugtatták –, ez a történelem…”
„Történelem, történelem! Nem várhattak volna egy hetet?…”
Változatlan a magyar válogatott összeállítása a svédek ellen – írták a lapok. Grosics véd… Apropó, Grosics. Bukovi harcolta ki, hogy az eltiltott tatabányai kapus szeptember 16-án a jugoszlávok ellen már újra kifuthatott a pályára.
„Marci bácsi – írta levelében a szövetségi kapitánynak a fekete párduc. – Nem is tudja, milyen jólesik, hogy megkeresett. 1956 januárja óta, amióta Tatabányára kerültem, kevesen hívtak Pestről… De amit Marci bácsi kért, azt nem tudom teljesíteni! Azt, hogy mondjam meg őszintén: mi is volt a vétkem! Ahogy Marci bácsi nem tudja, én sem tudom! Mennél többet gondolkodom, annál inkább oda lyukadok ki, hogy valójában az 1954-es világbajnokság döntőjének elvesztése játszik közre a meghurcolásomban…”
„Ki beszél? – kérdezte a kapuvédő, miután felvette a telefont. – Bukovi Márton? Tiszteletem, Marci bácsi, köszönöm, hogy hívott, mi újság az ügyemben? Hogy engem… ismét… a válogatottban? De hát… Hogy a legilletékesebbtől tudakozódott utánam? Megtudhatom, mi volt ennek a beszélgetésnek a lényege? Tehát megkérdezte. Mi az oka annak, hogy Grosics Gyula, aki lassan egy éve visszakapta a játékjogát (és a Honvéd után a Tatabánya kapusa lett – K. A.), még mindig nem védhet a válogatottban, és hogy adnak-e ők odafent engedélyt rá? … És a válasz? Hogy nem rájuk tartozik, véd-e a válogatottban Grosics, és nem értik, miért kell ahhoz egyáltalán engedélyt kérni, hogy a Grosics védhessen!… De hisz ez azt jelenti, hogy… Természetesen, ott vagyok!”
A távirati iroda szeptember 8-án közleményt tett közzé: „Az Országos Testnevelési és Sportbizottság, valamint az Országos Társadalmi Labdarúgó-szövetség elnöksége megvizsgálta Grosics Gyula labdarúgó ügyét. A hozott határozat szerint Grosics Gyula megváltozott magatartása miatt ismét jogot kap a válogatott csapatban való szereplésre, ha formája ezt indokolja, és ha a szövetségi kapitány választása rá esik.”
Semmilyen vizsgálatról nem volt szó. A kapus magatartása semmiben sem változott korábbi önmagához képest. De valahogy tudatni kellett a közvéleménnyel, miért kerül vissza a „megtért bárány”.
Tehát a svédek ellen tervezett összeállítás: Grosics – Kárpáti, Börzsei, Kotász – Bozsik, Berendi – Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Tartalék: Komáromi, Hegyi, Bundzsák, Machos. A válogatottmérkőzés előtt NB II-es találkozót szerveztek a Bp. Szikra és a Győri Vasas csapatai között 12 óra 30 perces kezdettel. Azt is megírták a lapok, hogy a svédek elleni meccset jugoszláv játékvezetői hármas dirigálja…
Két sporthír adta az ötletet e sorok megírásához. Ami a második hírt illeti: nem tudjuk, hányan mentek el annak idején a Népstadion főépületébe, hogy visszaváltsák jegyeiket. Bizonyára élnek közöttünk olyanok, akik féltve őrzik ereklyéjüket, amely a forradalomra emlékezteti őket, és eszük ágában sem volt pénzt kérni érte. Hiszen emlékezhetünk, hogy mennyire rejtegettük és dugdostuk a forradalom dokumentumait, szórólapokat és újságokat, lyukas zászlókat és nemzetiszínű kokárdákat, a fényképekről (és negatívokról) nem is beszélve.
Barátom, A. Karcsi, akkoriban elsőéves magyar–történelem szakos hallgató két színházjegyet őriz, amely 1956. október 25-ére a Katona József Színházba, a Főbenlövendők klubja című Sartre-darabra szólt. (Évfolyamtársával, Á. Pistával együtt mindketten megsebesültek, és a csodával határos módon maradtak életben a Parlament előtti vérengzésben.)
A. Karcsi úgy dédelgeti a szóban forgó két színházjegyet, mint megmenekülésük szimbólumát, és a világ kincséért sem tudna megválni tőlük.
Mára ezek a dokumentumok visszakapják fényüket. Szikráznak ismét, mint az ékszerek. Sokáig forgatjuk ujjaink között, miközben a nyugtalanság már gyülekezőben van az idő mélyén.
Csak a rend kedvéért: a svédekkel 1957. június 16-án játszottunk legközelebb. A stockholmi Rasunda stadionban volt a meccs, 0:0 lett a végeredmény.
De az már egy másik magyar válogatott volt.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.