Zátonyra futott a német integráció

Fájdalmas segélykiáltás rázta meg előbb a fővárost, majd az egész köztársaságot. „Zárják be az iskolánkat! Az erőszak lehetetlenné teszi az oktatást!” – hangzott a pedagógusok S. O. S.-jelzése. A berlini Rütli iskola megbízott igazgatójának kérése a közel hétmillió külföldinek otthont adó Németország számára kiábrándító tanulságról tett tanúbizonyságot: meghiúsult az integráció!

Petra Eggebrecht, a berlini tanintézet vezetője meghúzta a vészféket, amikor őszintén kijelentette: „Az agresszivitás, a tiszteletlenség, a tudatlanság ellehetetleníti a pedagógusokat és a munkát.” Jajkiáltását a város szenátusához intézte, ahol a levél eltűnt az önkormányzat egyik hivatali íróasztalfiókjában, és valószínűleg ott pihenne ma is, ha a berlini Tagesanzeiger riportere nem kap információt a robbanóanyagnak beillő iratról. Az erről írt cikk a lap első oldalán valóságos lavinát indított el, miután hihetetlen körülményekre vetített fényt: a tanulók legtöbbje felszerelés nélkül érkezik, az ajtót nem kinyitja, hanem berúgja, a papírkosarakat futball-labdának használja, a falakról letépi a képeket. A diákok egyre erőszakosabbak, nyíltan fenyegetik a tanárokat, és semmibe veszik az utasításaikat.
Az iskolát látogató vagy azt rendszeresen elkerülő diákok társadalmi háttere magyarázatot ad a történtekre. A tanulók 83 százaléka külföldi származású, többségüknek arab migrációs háttere van (34,9 százalék), őket követik a törökök (26,1 százalék). A gettóra emlékeztető városrész családjaiban sokszor a gyerekek az egyetlenek, akik reggel időben felkelnek. Az iskolában erőszak révén szereznek elismerést maguknak. Az erőszakos tanulókat példaképnek tekintik.
A Rütli iskola nem egyedi eset. A rendőrséghez beérkezett jelentések szerint 2005-ben csak a fővárosban kétszáz pedagógust bántalmaztak; a rendőrszakszervezet szerint igen magas a további, de elhallgatott esetek száma. Hamburgban egy tizenöt esztendős fiú késsel hasba szúrta hasonló korú társát, akit csak a gyors operáció mentett meg a haláltól; Salzgitterben két – szintén tizenöt éves – tanuló hónapokon keresztül fenyegette és zsarolta a fiatalabbakat, és összesen húszezer eurót kitevő zsákmányra tett szert; Wolfenben egy magát önérzetében sértettnek érzett tizennyolc éves fiatal olyan brutálisan bosszulta meg vélt sérelmét, hogy áldozata negyvennyolc órával később belehalt sérüléseibe.
A német oktatási rendszer kilenc évre kiterjedő iskolalátogatást ír elő. A hatévesen megkezdett elemi iskola után az úgynevezett hauptschule következik, ez jelenti a migráns fiatalok túlnyomó többsége számára a képzés végállomását. Itt gyűlnek össze azok, akiket másutt nem fogadnak be. Az idegen anyanyelvű gyerekeknek mindöszsze négy százaléka kerül gimnáziumba, negyven százalékuk az iskolák egyetlen fajtáját sem fejezi be. Így érthetően nehéz az elhelyezkedés, amit a német nyelv igencsak felületes ismerete is nehezít. A multikulturális elméletet propagáló politikusok évtizedeken keresztül minden olyan kezdeményezést elleneztek, amelyek bizonyos társadalompolitikai és kulturális szabályok betartását követelték a bevándorlóktól. A velük szemben alkalmazott tolerancia oda vezetett, hogy a befogadott polgárok nem vállalták magukra új hazájuk normáit. A muzulmán társadalom tagjainak – főként a törököknek – az elutasító magatartása, a beilleszkedési hajlam hiánya azt eredményezte, hogy még a harmadik generáció szülöttei is „etnikai fenékréteget” alkotnak képzés, munkahely, pénz, remény, ambíció, illetve a társadalmi szokások legelemibb ismerete nélkül. Gettókba tömörülve különülnek el, archaikus vallási szabályoknak engedelmeskedve. E tények ismeretében válik érthetővé annak a török kislánynak a magyarázata, aki az óvodában megtagadta, hogy németül beszéljen, mivel „a németek disznóhúst esznek”.
Ki a felelős azért, hogy az integráció zátonyra futott? A gyökerek a német „gazdasági csoda” idejére nyúlnak vissza. 1961 októberében az NSZK kormánya szerződést kötött Ankarával, hogy munkaerőt toborozhasson Törökországban, hiszen a rohamosan fejlődő gazdaságnak rengeteg munkáskézre volt szüksége. Előzőleg hasonló megegyezés született Olaszországgal, Portugáliával és Görögországgal. A törökökkel kötött paktum fatális félreértésre épült, teljesen figyelmen kívül hagyta a vallást, az iszlám befolyását. Amíg a keresztény vendégmunkások hozzáállását a hit nem befolyásolta, addig a muzulmánok nyomasztó többsége kezdettől fogva kirekesztette magát a német társadalomból, és úgynevezett párhuzamos társadalmat alakított ki. A szociáldemokrata kancellár, Willy Brandt 1973-ban megtiltotta ugyan a további toborzást, de megfeledkezett arról, hogy nyelvkurzusokról és politikai oktatásról gondoskodjon. A kereszténydemokrata Helmut Kohl tizenhat esztendei regnálása során nem helyezett súlyt arra, hogy a reális viszonyoknak megfelelő, és a jövőbe mutató állampolgársági törvény szülessen. Jutta Limbach, az alkotmánybíróság elnöke a tolerancia első parancsolatának nevezte, hogy a bevándorlókat ne terheljék a német kultúra meghatározó elvárásaival.
Roland Koch – Hessen tartomány miniszterelnöke – szomorúan vonja meg a rosszul értelmezett tapintat tanulságát: „Ha húsz évvel ezelőtt világosan megköveteltük volna a beiskolázáshoz szükséges németnyelv-tudást, most nem lennének problémáink.”
A segélykiáltást tartalmazó levélre az államhatalom a legegyszerűbb megoldással válaszolt: rendőröket rendelt ki a Rütli iskola elé, akik ellenőrizték a tanulókat, hoznak-e magukkal fegyvernek minősíthető tárgyakat. A további intézkedésekről megindult a vita. Ismerve a szövetségi rendszert, amely az oktatást a tartományok hatáskörébe helyezi, gyors és átfogó megoldásra nem lehet számítani.