A megszállás három esztendeje

Több mint három év telt el az iraki háború kezdete óta, és mára beigazolódtak azok a fenntartások és nézetek, amelyeket az amerikai katonai vezérkar egy része már korábban megfogalmazott: az amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld fatális hibát követett el Irak megtámadásakor, mert az invázióhoz egy olyan kis létszámú hadsereget vetett be, amely ugyan sikeres volt az iraki villámháború megvívásában, de a béke megőrzésére már alkalmatlannak bizonyult. Ezt a véleményt ma már egyre több magas rangú tiszt osztja a Pentagonban is. Közülük éppen a minap hat, sürgősséggel nyugdíjba küldött tábornok egyhangúlag azt követelte az amerikai elnöktől, hogy haladéktalanul váljék meg védelmi miniszterétől, elkerülendő egy jövőbeli közel-keleti katonai katasztrófát.
Eric Shinseki tábornok már 2003 januárjában, pár hónappal az invázió előtt kijelentette, hogy a közel-keleti ország megszállásához egy több százezer fős hadsereg szükségeltetik. Ezután a védelmi miniszter a szókimondó tábornokot hat hónapon belül nyugdíjba küldte. Shinseki szerint egy hadat viselő ország hadseregének létszámát az iraki háborút levezénylő Tommy Franks tábornoknak kellett volna meghatároznia. A már említett tábornoki kar élesen bírálta Rumsfeldet, mert véleményük szerint az agg védelmi miniszter elidegenítette az európai szövetségeseket a NATO-n belül, hosszú távú tervek nélkül, kalandor módjára vágott bele a háborúba, és soha nem igényelte katonai tanácsadói véleményét. Amíg az egyik oldalon Rumsfeld arra buzdította az irakiakat, hogy saját maguk építsék fel országukat, a harcok végeztével leszereltette az iraki hadsereg még funkcionáló egységeit, amelyek nélkül az országban felkelések törtek ki, és azóta is kaotikus állapotok uralkodnak. Bush elnök azonban, úgy tűnik, rendületlenül kitart minisztere mellett. Annak ellenére, hogy a legújabb közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak már csupán 32 százaléka támogatja az elnök tevékenységét.
A XX. századi amerikai történelemben nem először fordul elő, hogy a katonai vezetés szembefordul az elnökkel vagy tanácsadóival. A második világháborúban például Roosevelt elnöknek nem kis erőfeszítésébe került annak a tervnek a megakadályozása, amit Marshall tábornok – a későbbi Marshall-segély névadója – terjesztett elő, és ami szerint az európai inváziót már 1942-ben el kellett volna kezdeni. Truman elnöknek is sok problémája akadt a legendás McArthur tábornokkal, aki a koreai háború idején Kínát is meg akarta támadni. George W. Bush azonban finoman szólva is nem ilyen formátumú elnök, és mivel Rumsfeld nemcsak mint védelmi miniszter tevékenykedik az elnök körül, hanem mint a neokonzervatívok egyik vezetője, így nagyon valószínűtlen, hogy megválna egyik legfőbb bizalmi emberétől. Mindezek ellenére az amerikai Newsweek magazin értesülései szerint Rumsfeld már kétszer is benyújtotta lemondását, azt azonban az elnök eddig még nem fogadta el.
Időközben a megszállt Irakban tombol az anarchia. A lassan fájdalmasan megszokottá váló robbantásos merényletekkel egy időben állig felfegyverzett banditák terrorizálják a nagyvárosok lakóit, és különösen éjjel történnek azok az események, amelyek Szaddám Huszein idejében teljesen ismeretlenek voltak: fiatal lányokat rabolnak el, hogy aztán prostitúcióra kényszerítsék őket. Valószínűleg itt van Shinseki tábornok igaza, amikor úgy érvelt, hogy Irak megszállásához több százezer katonára lett volna szükség, hiszen az ottani rendfenntartó erők rendkívül súlyos emberhiánnyal küszködnek, és egész egyszerűen képtelenek megfékezni a tomboló erőszakot. Az amerikai külügyminisztérium által kibocsátott éves beszámoló a világterrorizmusról ma, három évvel a háború után Irakot nevezi meg a terrorizmus epicentrumának, kiemelve azt a tényt, hogy mára már az al-Kaida körül csoportosuló terrorista szervezetek nagyobb veszélyt jelentenek a világra, mint maga az al-Kaida.
De a rebellis tábornokok véleménye szerint az is tragédiával lenne egyenértékű, ha az USA most Irán ellen fordulna, és taktikai nukleáris fegyvereket vetne be Teherán föld alatti urándúsító telepei ellen. Az irániak Amerika-ellenessége már-már történelmi méretű. Az idősebb generáció soha nem felejtette el a CIA által még 1953-ban megrendezett puccsot, amikor az Amerika-barát Pahlavi – a későbbi sah – került hatalomra, és akinek uralma egészen 1979-ig tartott. Minden hibája ellenére a sah nem bizonyult egy félénk despotának. Kedvenc szokásai közé tartozott például a már-már rituális évi vízisíelése a Kaszpi-tengeren, az egész szovjet határflotta tengerészeinek orra előtt, akik csak fogukat csikorgatták tehetetlen dühükben. Az irakiak azt is Amerika szemére hányják, hogy az iráni–iraki háború idején leginkább Huszeint segítették fegyverekkel és anyagi támogatásokkal. Jelen pillanatban azonban Irán közép-hatósugarú rakétákkal felszerelve a Közel-Kelet legerősebb hadseregét mondhatja a magáénak, és egy esetleges amerikai invázió esetén komoly ellenállást tanúsítana. Ami még egy fontos momentum ebben a helyzetben, az a szomszédos arab államok reakciója az iráni elnök azon – talán túlzó – kijelentésére, hogy Irán nukleáris nagyhatalommá vált. A környező országok vezetői mondhatni büszkék arra, hogy végre van egy olyan ország a régióban, amely végszükség esetén meg tudná védeni magát egy esetleges összehangolt izraeli–amerikai támadástól. Az iráni kormány nyilvánvalóan ezt a támogatást maga mögött tudva dacol most a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel és az ENSZ Biztonsági Tanácsával.
Összegezve az elmondottakat, a tábornokok úgymond szalonlázadása komoly figyelmeztetőül szolgálhat a Fehér Háznak abban, hogy közel-keleti stratégiáját a politikai realitások és a katonai vezetők figyelembevételével alakítsa. S ne csupán a neokonzervatív csapat ótestamentumi ihletettségű, világmegváltó ideológiájára hallgasson. Jelen pillanatban azonban egyfajta patthelyzet látszik kialakulni, mert habár a tábornokok intelme egyelőre süket fülekre talál, a novemberi időközi választásokig valószínűtlennek tűnik, hogy Bush bármiféle katonai akciót kezdeményezzen. Ha viszont Donald Rumsfeld mégiscsak megválni kényszerülne a védelmi miniszteri poszttól, akkor talán egy időre lecsendesülnének az Irán lerohanását sürgető hangok is.

A szerző politológus