A Párduc és az Öreg

A föld alatti Magyarország minden fosztogatás és esztelen prédálás ellenére még mindig lenyűgöző kincseket rejt. Nemrég Szombathelyen, az ókori Savaria kolónia romvidékén bukkantak a régészek csaknem két évezredes sírokra. Bennük római viszonylatban is kiemelkedő színvonalú tárgyakra. Valamint két gladiátorra.

Szombathelynek nem volt szerencséje régészeti kincsesbányáival. Délen a téglagyári agyaglelőhely már a XX. század elején, északon az ötvenes évek könyörtelen építkezései, keleten a csaknem kétezer évig megszakítatlanul használt nekropoliszában pedig további körültekintő szanálás tüntette el a hetvenes években a föld színéről és mélyéről az ókori Savaria legjelentősebb temetkezési helyeit úgy, hogy a régészeknek nem sok esélyük volt a megelőző feltárásokra. Akárcsak Aquincum esetében, Szombathelyen is csak akkor derülhet fény a betonfundamentumok alatt szunnyadó értékekre, ha egyszer lejár a házgyári lakónegyedek ideje. Az pedig nem egyhamar lesz.
Nem csoda hát, hogy a Savaria fennállásának négy évszázada alatt keletkezett százezernyi sír mindössze fél százalékát ismerik a szakemberek. Ez az arány csupán tapogatózó történettudományi következtetésekre alkalmas – ezért van óriási jelentősége a nemrég előkerült urnasíroknak és a bennük, körülöttük meglelt egyedülálló sírmellékleteknek.
Szombathely külvárosában, a régészeti raktárban dolgoznak a Savaria Múzeum restaurátorai. Az asztalokon helyreállított kerámiaurnák sorakoznak, némelyikükben még ott a földdel kevert, több évezredes hamu.
– Nem volt könnyű dolgunk a dermesztő február–márciusi időben, a munkagépek is alig birkóztak meg a jeges földdel – magyarázza Kiss Péter római koros régész. – A Paragvári úti Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium bővítése során – tíz–tizenöt méter széles, egykor két patak övezte, szigetszerűen kiemelkedő hátságon – bukkantak elő a sírok, amelyek egy része bizonyos időszakokban víz alatt volt.
A Paragvári út nem először lepi meg értékes leletekkel a szombathelyi régészeket: már az iskola 1950-es építésekor a főépület területéről 69 sírt mentettek meg. Majd 1975-ben csatornázás során további kilencet. Kiss Péterék megelőző feltárásának köszönhetően most 91 sír bukkant elő a földből, amelyek mind a római korból, a Kr. u. I–II. századból származnak.
– A római temetkezés ebben az időszakban túlnyomórészt hamvasztásos volt – mondja Kiss Péter –, amit ezek a leletek is igazolnak: a 91-ből 80 halottat ilyen módon temettek el, csupán 11 a csontvázas sír. Egyébként ebből a korai temetőből, Savaria északi nekropoliszából a mostani feltárástól háromszáz méterre került elő korábban a Savaria Múzeum kőtárának legszebb darabja, a Sempronius-sírkő is, amelynek domborművén szép Helené elcsábításának jelenete látható.
Róma törvényeinek szellemében a savariai polgárság – a városalapító légiós veteránok, majd mindenféle keleti és nyugati jövevények, illetve a meghódolt kelta őslakosság – kizárólag a városfalakon és a beépített területeken kívül temethette el halottait. Ezért eleinte az utak mentén, többek között a forgalmas borostyánkőút körzetében alakították ki a sírkerteket. Szombathelynek nem légből kapott a német elnevezése: Stein am Anger annyit tesz: „Kő a mezőn” – a IV. században elnéptelenedett, földrengés lerombolta római város romjai, temetői egészen a XIX. századig az új polgárság szeme előtt voltak.
– A most megtalált leletegyüttes a hajdan északra vezető út mellett terül el – mutat rá Kiss Péter. – Maga az út még nem került elő, valószínűleg széles sávban temetkeztek a vonzáskörzetében. A rómaiaknál ugyanis általános volt, hogy sűrűbb csoportokban helyezkednek el a sírok, és a „bokrok” között sokszor semmi nincs. Ezek a sírmezők nagy területen fekszenek – ellentétben a mai zárt rendszerű, parcellázott temetőkkel.
A régészeti raktárban durvábban megmunkált és finomabb, monogramos mesterjeggyel ellátott kerámiaurnák, tökéletes épségben fennmaradt mécses, egyszerű agyagkorsó és megszámlálhatatlan töredék várakozik a majdani kiállításra. Kiss Péter azt mondja, ez csak a kezdet: a Savaria Múzeum műhelyében majd leesik az állunk.
Valóban. A leginkább boncasztalra emlékeztető, gumicsövekkel behálózott felületen, ezernyi apró szerszám között gézbe csomagolt, arasznyi tárgyak lapulnak meg. Senili és Pardu, mormogja Kiss Péter ünnepélyes arccal, mint valami varázsigét, majd óvatos mozdulatokkal kiszabadítja a különleges leleteket fogságukból.
Két gladiátor, két tökéletesen felfegyverzett férfi, a zömök, alacsonyabb termetű „Öreg” és a magas, vállas „Párduc” tűnik elő. Tetőtől talpig páncélban, jobb kezükben kard, pajzsukon olvasható a nevük. Hátukba vasat állított a mesterük: Senili és Pardu ugyanis egy-egy csontnyelű római bicska.
– Szombathelyen eddig nem találtak ilyesmit – mondja Kiss Péter. – Bár Magyarországon kiástak már hasonló leleteket, többek között Aquincumban, egyikük sem ilyen minőségű, nem ennyire alaposan megmunkált. A hajdani Római Birodalom területéről, Itáliában fel-felbukkannak efféle bicskák – talán kereskedelmi úton jutottak el Savariába is. Azért egyedülálló ez a melléklet, mert egy helyen kettő volt belőle.
Mint megtudjuk a kutatótól, Senili és Pardu két különböző gladiátorharcnemet formáz a csontnyélbe faragva: Senili thrax, azaz a trák harcmodor alkalmazója: fegyverzete törött ívű kard, amely visszafelé rántva is sebez, kisméretű pajzs, sisakja a legjellemzőbb gladiátor-fejfedő tollbokrétával, az egész arcot eltakaró rostéllyal, lábvértje comb fölé ér, karját is páncéllemez védi. Neve ellenére (senilis=öreges) a thrax a mozgékonyabb a nehézfegyverzetű murmillo, azaz „muréna” Párduccal szemben. A murmillo halat formázó, gall eredetű sisakjáról kapta nevét, akit hatalmas méretű pajzzsal, rövid, kétélű karddal, a hagyományos gladiusszal öveztek fel, amelyről az amfiteátrum halálraítéltjeit is elnevezték.
– Férfié lehetett a sír, amelyből a bicskák előkerültek?
– Borostyángyűrűt is találtunk ott – feleli Kiss Péter. – Általában az ékszerek utalnak a halott nemére. Ám meg kell különböztetni a halott személyes tárgyait a túlvilági ajándékoktól, amelyeket a gyászolók dobnak a gödörbe. A bicskák készletnek tűnnek, de ez nem jelenti azt, hogy a tulajdonos gladiátor volt. A nevek korukban közismert harcosokat, afféle sztárokat is jelölhetnek.
Borostyánékszerek. Fél pár finom mívű arany fülbevaló. Dobókocka, csontból készült, díszesen faragott hajtűk, vasszöggel kivert cipő darabjai, magok és érmék. Csodálatos üvegkorsó, valamint emberi maradványokkal és illatszeres fiolákkal teli, ólomfedéllel lezárt, eddig még fel nem bontott üvegurna áll a gladiátorok mellett az asztalon. Kiss Péter elmagyarázza, hogy a hamvasztás ebben az időben költséges temetkezési forma volt, amit még tetézett a leggazdagabbaknál az üvegurna, amely két ökör árára rúgott. A most feltárt sírokban mindössze egyetlen ilyet találtak. A hamvasztáson belül is többféle rítus figyelhető meg: a 80-ból 43 urnatemetkezés, a többi esetben pedig szórt hamvas sírokról van szó: ilyenkor egyszerűen beleöntötték a maradványokat a gödörbe, vagy olyan anyagba zárták – bőrbe, vászonba, faládába –, amely nem maradt fenn.
– A hamvasztás többnyire központi égetőhelyen történt, a hamvakat aztán urnába helyezték vagy éppenséggel melléjük: azt az urnasírt például, amelyben a zsebkéseket találtuk, földbe ásták, lefedték fedővel, fölé öntötték a hamvakat, és ebből kerültek elő a kerámiaedények, a bicskák, a borostyángyűrűk, a pénzek. A gazdagabb sírok esetében az urnákat téglákkal határolt gödörbe helyezték. De előbukkantak égetett sírgödrök is: máglyát emeltek az üreg fölé, és hagyták beleroskadni a fahasábokat az emberi maradványokkal együtt. Az egyik sírból pedig két egymásnak fordított kúpcserép kandikált ki: hitük szerint azon táplálták a családtagok a halottat.
– Nem kell tartaniuk a fémkeresővel felszerelt modern kori sírrablóktól, az amatőr kincskeresőktől?
– Noha az északi temetőt folyamatosan fosztogatták, a most feltárt területen nem volt jelentősebb sírrablás – mondja Kiss Péter. – A kincskeresés városon belül véletlenszerű. Inkább az egykori limesvidék, a Duna mente veszélyes ilyen szempontból, ott járnak gyakrabban a fémkeresős emberek. Vas megyében sokkal inkább az egykori római villagazdaságok, a szántóföldön található területek a veszélyeztetettebbek.