A régi, mély sebek még nem hegedtek be

„Amikor a pénz válik az egyetlen céllá az életben, vagy amikor az igazságot mellőző demokrácia működésképtelenné teszi a társadalmat, akkor e kihívások ellen küzdenünk kell nemcsak Észtországban, de más országokban is” – véli Mart Laar. Észtország volt miniszterelnöke május első napjaiban Rómában járt, és előadott a Michigan központú Acton Institute konferenciáján, amelyet II. János Pál pápa Centesimus Annus enciklikája kiadásának 15. évfordulójára rendezett előadás-sorozat részeként tartottak. Az enciklika a katolikus egyház társadalmi tanításának egyik összefoglaló műve. Az észt politikus Rómában adott interjút lapunknak.

A szovjet rezsim végén Európa keleti része nehéz átalakulási időszakot élt meg a függetlenség reménye és a gazdasági peremre szorulás veszélyei között. Abban az időszakban az 1991-ben kiadott Centesimus Annus enciklika és az egyház tanításai hogyan tudtak irányvonalat mutatni a volt kommunista országok vezetőinek?
– A Centesimus Annusban megtaláljuk az akkoriban legsürgősebben végrehajtásra váró reformok egészét nagyon világosan megfogalmazva. Az átalakulások pozitív és negatív tapasztalatai pedig mostanra bebizonyították, hogy mennyire helyes és pontos ebben a tekintetben az enciklika még ma is. Az egyetlen probléma, úgy gondolom, az, hogy a politikai vezetők nem vették komolyan az enciklika tanácsait, amikor szembenéztek a problémákkal. Különösen 1991-ben, amikor a vezetők gazdasági és politikai szakértőket kerestek, a Centesimus Annusban megfogalmazottakat egyáltalán nem vették figyelembe. Sok esetben ez volt az igazi oka a reformok sikertelenségének, mert ugye, nem csak sikeres átalakulási folyamatokkal találkozhattunk.
– Egy korszak végén a kulturális modellek is megváltoznak, helyet hagyva a hosszú ideig hallgatásra ítélt gondolatoknak. A hatalmas vitalitás, amelyben a túlságosan is gyors változás vágya megnyilvánul, a kultúra minden területére kiterjed, negatív következményként a múlt és a hagyományok teljes elutasításához vezethet. Észtországban és a többi kelet-európai országban mi történt e tekintetben?
– Ami sok esetben a felszabadult országokban történt, nem a klasszikus értelemben vett változás volt, vagyis hogy a múltat teljesen hátrahagyva egy helyzetből egy újba léptünk. Számunkra tulajdonképpen egy kicsit a múlthoz való visszatérés volt, hiszen ezeknek az országoknak vissza kellett térniük ahhoz a ponthoz, amelyben a normális fejlődés megszakadt a szovjet invázióval. És ez sokszor jobb lehetőségeket kínált, mert a jövőt tulajdonképpen nagy részben a múltra építettük. Ez nem azt jelenti, hogy a múltban éltünk, de az fontos részét alkotta mindannak, amit tettünk. Azt hiszem, hogy a sikeres észt átalakulás egyik oka éppen az volt, hogy mi egy kicsit többet tettünk ezen a téren, mint más országok. Ez egy teljesen gyakorlati elképzelés volt, hogy ne mindent legelölről kezdjünk, hanem arról a pontról, ahol a normális fejlődés megszakadt – már amennyiben természetesen ez lehetséges volt.
– Ahogy a Centesimus Annus hangsúlyozza, a gazdasági viselkedés szabad kifejeződése nem választható el a mély felelősségérzettől. Igazi szabadság pedig nem létezhet felelőtlen társadalomban. Azokban az országokban, amelyek az elnyomás és a tervgazdaság hosszú időszakát élték meg, az átalakulás egy kezdeti eufória után irányvesztéshez és bizonytalanságérzéshez vezethet. Észtországban és más kelet-európai országokban a társadalom és a politika hogyan nézett szembe mostanáig a gazdasági és a politikai változásokkal?
– Azt hiszem, az a probléma az átalakulással, hogy több fázisa van. A Centesimus Annus ebből a szempontból egy nagyon átfogó dokumentum. Szerencsére vagy sajnos, minden kitűnően le van benne írva. Bizonyos kihívásokkal csak akkor szembesülünk, amikor a reformok első részét már sikeresen végrehajtottuk. Mondhatjuk úgy is, hogy amikor a Centesimus Annus első részét teljesítettük, akkor szembetaláljuk magunkat az újabb kihívásokkal, mint például, hogy a pénz válik az egyetlen céllá az életben, vagy amikor az igazságot mellőző demokrácia működésképtelenné teszi a társadalmat. Ezek ellen a kihívások ellen küzdenünk kell nemcsak Észtországban, de más országokban is. Vannak azonban olyan országok, amelyek nem érték még el ezt a szintet, mert nem jutottak túl a változások első fázisán. Azt kell mondjam, hogy ha nem sikeresen hajtják végre az átalakulások első szakaszát, az nem azt jelenti, hogy nem kerülnek majd szembe ezekkel az újabb kihívásokkal, hanem hogy egy sokkal rosszabb formájukkal találkoznak majd. És nem sok lehetőség adódik majd a mindegyik kihívással való megfelelő szembenézésre vagy az igazán jó megoldások megtalálására.
– A számos intézményi reform után Észtország az EU tagja lett. Az észt tapasztalatok példaértékűek más országok számára is, amelyeknek reformokat kell végrehajtaniuk, hogy képviseltethessék magukat Brüsszelben. Mit ajánlana számukra?
– Azt hiszem, egy világos bizonyíték áll előttünk II. János Pál pápa alapvető tanítása által: „Ne féljetek!” Legyen bátorság a döntések meghozatalához, és hatalmat kell adni az embereknek. A kormány feladata nem az, hogy népszerű legyen, vagy hogy örökké hatalmon maradjon, hanem hogy reformokat hajtson végre, amelyek az emberek kezébe adják a hatalmat minden területen: a gazdasági, a politikai és a társadalmi tevékenységek terén. Ez egy nagyon fontos gondolata a Centesimus Annus enciklikának, és azt gondolom, ez az egyetlen módja a helyes cselekvésnek. Sajnos, amit látunk ezekben az országokban, az nem igazán ez: a politikusok félnek döntéseket hozni még akkor is, ha mindenki számára nyilvánvaló, hogy meg kell hozni azokat.
– Az orosz uralom idején az egyháznak nem sok lehetősége volt tanításának kifejezésére, de csendesen, bátran ellenállt a rombolás minden kísérletének. Hogyan változott meg az egyház szerepe? Hogyan játszhat ma az egyház aktív szerepet a társadalmi tanítás gyakorlatba ültetésében a volt kommunista országokban?
– Nos, a helyzet nagyon különböző minden országban. Egyes helyeken az egyház, vagy mondjuk ki, a katolikus egyház az ellenállásnak nagyon fontos része volt a kommunista idők alatt, és nagyon fontos szerepet játszott ezeknek az országoknak a felszabadításában. A protestáns országokban az egyház szerepe jóval kisebb volt, inkább mint erkölcsi tényező és nem mint struktúra játszott szerepet, mint szervezet sokkal gyengébb volt. Azt mondhatjuk, hogy a régi, nagyon mély sebek még sajnos nem hegedtek be. Észtországban például azokon a területeken, ahol jól képzett, tanult, motivált papot találunk, nagyon sok ember van a templomban. Sajnos ilyen pap nagyon kevés van, és a különbségek nagyon élesen kirajzolódnak. Van olyan plébánia, ahol nagyon magas a részvételi arány a miséken, és aktív keresztény élet zajlik, míg a szomszéd plébánián senki sincs. Ez a nagyon éles kontraszt egyáltalán nem jó.