Abod román kori temploma

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Borsod megye északi hegyvidékén, a Cserehát apró falvaiban folytatjuk barangolásunkat hazánk rejtőzködő műemlékei nyomában. Szabó Ferenc 1936-ban Miskolcon napvilágot látott, szűk körben ismert könyvében összefoglalta a megye Árpád-kori templomainak akkor ismert adatait. A sovány eredmény: régi okmányokból ismert hat egyház, illetve kolostor, az újkorban megsemmisült négy további középkori templom, és csupán négy román kori szerzetesi, valamint falusi egyház érte meg a múlt századot. Az azóta eltelt évtizedek műemléki kutatásai azonban meglepő „gyarapodást” hoztak ezen a környéken is, és ma már jó két tucat egyházi épületről tudjuk, hogy XII–XIII. századból származó részleteket tüntettek el a későbbi átépítések. Ez nem igazán meglepetés, hiszen alig több mint egy emberöltővel az utolsó Árpád-házi uralkodó halála után, az 1332 és 1337 között készült pápai tizedösszeíráskor 115 parókiát neveztek meg Borsodban. „Fennálló templomaink ismertetését a legegyszerűbbel, az abodival kezdem el” – írta Szabó Ferenc kerek hetven esztendeje. Úttörő munkássága előtt is tisztelgünk, amikor bemutatjuk ezt az – azóta teljes szépségében restaurált – emlékünket.
Felső-Borsodban két Abod nevű helység is volt a középkorban, ezért a Szendrőtől keletre fekvő, kisebbik település „Vyobud”, azaz Újabod névalakban szerepel egy 1300 körül kelt oklevélben. A kicsinyítő képzős helynév magja a honfoglaló Aba nemzetségre utal, a szomszédos Abaúj vármegye nevéhez hasonlóan. Az említett dézsmajegyzékekben Obodként, Opudként is leírt falu János nevű papja mindössze hatgarasnyi adót fizetett Rómának, tehát Abod nem tartozott a népes plébániák közé. A településnek ma 280 lakója van; sok évszázados múltjával szemben nem nagy jövőt ígér, hogy 1970-ben még csaknem hétszázan éltek a községben.
A falu közepén, patakparton épült templom nagysága pontosan illik a tizedkivetés mértékéhez: 5,3 méter széles, 6,7 méter hosszú hajójához 3,6 méter széles, 4,6 méter hosszú szentély kapcsolódik. Utóbbi dongaboltozatú és keleten egyenes harántfallal zárul, ami főként Észak-Magyarországon jellemző az 1200-as évek második felében épült templomokra. A keletkezés korát a szentély tengelyében és déli oldalán, illetve a déli hajófalon látható, román stílusú tölcsérablakok tovább hitelesítik. A bejárat nyugat felől nyílik, föléje kisebb előcsarnokot emeltek alighanem szintén a középkorban.
Az 1500-as évek ötvenes–hatvanas éveiben Borsod-Abaúj vidéke szinte egységesen áttért a református hitre. Abod katolikus templomát használatba vették a kálvinisták. A hajó régi gerendamennyezete helyébe ők készítették a festett deszkafödémet, amelyet keleties – török, perzsa – motívumokkal díszítettek. Mindezt azonban csak abból a jelentésből ismerhetjük, amelyet Láczay-Fritz Oszkár mérnök-tanár készített 1926-ban a Műemlékek Országos Bizottsága számára, merthogy a XVII. századi mennyezet azóta elpusztult. Az 1928-ban elvégzett renováláskor előkerült a vastag mészrétegek alól néhány freskómaradvány is – a protestánsok rendszerint elfedték a szentek ábrázolásait. A képeket rossz állapotuk miatt akkor megint bemeszeltette a hatóság, s csak a néhány éve elvégzett újabb műemléki feltárásnak és szakszerű restaurálásnak köszönhetően láthatjuk most. Az 1300-as évek második felére datált, töredékes falképek páncélos lovagot és glóriás szenteket ábrázolnak: ez utóbbiak közt az N betűvel is megjelölt püspök alakja bizonyára az abodi parókia XIV. században okiratban is említett védőszentje, Nicholaus, azaz: Szent Miklós.
Szabó Ferenc hetven évvel ezelőtti helyszíni szemléje során egy 1619-es évszámmal megjelölt kis bronzharangot talált a templom fölötti huszártornyocskában, amelyet – rövidített latin betűs felirata alapján – az eperjesi Mathias Ulrich mester munkájának ítélt. A reneszánsz harangocska további sorsáról nincs tudomásunk.