Akiket Eichmann „jégre tett”

1944 nyarán Ausztria munkaerőhiánnyal küzdött. Blaschke, Bécs náci polgármestere arra kérte Kaltenbrunnert, hogy „hadi fontosságú” munkára számára zsidókat küldjenek. A német katonai vezetők java része ekkor már tudta: Németország elveszítette a háborút. Több SS-tiszt tárgyalni kezdett cionista mentőcsoportokkal, köztük a Kasztner-csoporttal. Így érkezhetett később tizenötezer alföldi magyar zsidó Strasshof rendező pályaudvarára, ahonnan a volt Ausztria különféle területeire vitték őket. Többségük megmenekült. Az ő történetükről és a róluk készült Kényszermunka 1944–1945 című kiállításról beszélgetünk Szita Szabolccsal a Holokauszt Emlékközpontban.

– Mi volt a kiállítás célja?
– Amit itt bemutatunk, az a holokauszt történetében alig ismert fejezet. Soproni származású vagyok, hallottam a rémségekről, megvoltak a tömegsírok nyomai is, de senki nem beszélt arról, mi történt valójában. Előbb Sopron környékén kezdtem utánajárni, aztán eljutottam egészen Linzig és Gunskirchenig. 1983-ban írtam erről az első könyvemet, 1989-ben pedig ebből kandidáltam.
– Mi volt a Kasztner-csoport szerepe a háború vége felé?
– Kasztner Rezső eredetileg kolozsvári újságíró volt, Komoly Ottóval, Joel Branddal és másokkal a környező országokból idemenekült zsidókat mentették. A német megszállás utáni hónapokban voltak zsidók, akik az egész vagyonukat átadták nekik az életükért cserébe. A pénzt Kasztnerék értelmiségiek, fiatalok megmentésére fordították. Korábban Schindlernek is ők adtak pénzt, amivel aztán kiváltotta a zsidókat. Sedlacek bécsi fogorvos volt Kasztnerék egyik futára, aki azon a vonaton utazott a pénzzel, amelyen a Volkische Beobachter című birodalmi lap friss számait szállították. Ott nem kereste senki. Kasztnerék először háromszáz „kivándorló” zsidó életéről egyezkedtek a németekkel. 1944 júniusában 1684-en indulhattak Bergen-Belsenbe, onnan két ütemben, 1944 végéig érkeztek meg Svájcba.
– Harmincezer ember időleges kiváltásáról is tárgyaltak, akik Ausztriába kerülnének: tizenötezer fővárosiról és ugyanennyi vidékiről.
– Az előbbiből nem lett semmi, de a tizenötezer vidékit nagyon gyorsan összeszedték. Szegeden, Szolnokon és Debrecenben különféle listákat – a nagycsaládosokról, értelmiségiekről stb. – kellett róluk öszszeállítani. A módszer célja az volt, hogy a németek folyamatos bizonytalanságban tartsák az érintetteket. A gettóban a családok jelentkezhettek valamelyik csoportba, de felmerült az is, lehet, hogy nem jó listára kerülni. Senki nem tudta, mi lenne jó, és azt sem, miért készülnek ezek a listák. Az eredmény esetenként az lett, hogy a család egyik része, amely nem szerepelt a listán, Auschwitzba, a másik Ausztriába került, vagy éppen fordítva.
– Mi történt a magyar zsidókkal, miután megérkeztek Strasshofra?
– Úgynevezett átmenőtáborban regisztrálásra kerültek. Megfürdették, tüdőszűrésre vitték őket. A nőknek gyakran lenyírták a haját. Kiállítottak egy papírt, hogy ki mennyire munkaképes. Gumibélyegzőt nyomtak a karjukra, ami azt jelezte, Ausztria melyik részére viszik őket. Az osztrák gazdálkodók, az iparosok, a lakosság kibérelhette őket az SS-től. Ki a földekre vagy gyárba került, más kazánházba, ahol salakot hordott. Családi táborokban laktak, barakkban, fészerben vagy padláson, pincében, csűrben. Az osztrák lakosság rettenetesen meglepődött, amikor megérkeztek. Úgy tudták, hogy 1938 után a zsidók kivándoroltak Ausztriából, most meg 1944 nyarán egyszerre megjelentek… Ugyanaz a ruha volt rajtuk, amiben elindultak otthonról, a nőkön gyakran magas sarkú cipő.
– Hogyan viselkedtek velük az osztrákok?
– Jó néhány hivatalos iratban az áll, hogy ezek a zsidók nem szokták a munkát, gyenge testalkatúak. Muszáj volt ilyen ostobaságokat írniuk, mintha legalábbis egy másik fajról lenne szó. De azt is írták, hogy rendesen dolgoznak, és hogy a lakosság megsajnálta őket. Meg hogy jobb lenne, ha elvinnék őket, hogy a lakosság ne lásson ilyesmit. A birodalomban volt egy zsidókép, egy ideológia, amihez képest a hétköznapi ember számára kiderült, hogy a zsidók is ugyanolyan emberek, mint bárki. Kisebb településeken az osztrák lakosság a legszigorúbb tilalmak ellenére is emberi módon viselkedett. Adtak a zsidóknak tejet, a gyerekeknek almát, cukrot. Könyveimben leírtam a történeteket, amelyeket a hazatérők meséltek el nekem. 1944 decemberében, 1945 elején akadtak cudar helyek is, ahol először leköpködték, kővel dobálták a zsidókat, de később már másképp bántak velük. Előfordultak munkahelyek, ahol az utolsó percig robotolniuk kellett, tucatnyi esetben pedig elrejtették őket a kiürítés elől. Az utóbbiak a későbbiekben is kapcsolatban maradtak egymással. Ausztria 1945-ben és 1947–48 között éhezett. Magyarországról küldtek élelmiszercsomagokat a megmenekült alföldi zsidók. A vasfüggöny miatt 1948–49-ben megszakadtak a kapcsolatok.
– Azonban 223-an sohasem tértek vissza az Alföldre.
– Egy menekülő gépesített SS-alakulat a szovjetek bevonulása előtt egy nappal egy barakkban megtalált 223 zsidót. Halomra lőtték őket, aztán pedig benzinnel lelocsolták, felgyújtották a tetemeket és a még mozgókat, majd pedig elmentek. A zsidók holmija bent maradt a barakkban, és ezekből a tárgyakból, fotókból, okmányokból származik a kiállítás anyagának jelentős része.
– Hogy kerültek a bécsi izraelita hitközséghez?
– Senki nem mert hozzányúlni ezekhez a tárgyakhoz, viszont amit találtak, később összegyűjtötték. Többször jártam ott kutatás céljából, s tavaly ősszel született a megállapodás, hogy ezeket átadják a Holokauszt Emlékközpontnak. Csak annyit kértek, ha valakinek jelentkezik a családja, és kérik a holmikat, adjuk át nekik.
– Mi a sajátos jelentősége ennek a történetnek és ennek a kiállításnak?
– Tiszteletadás ez a kiállítás a szenvedő ember előtt. Nagy részüket nem ölték meg, azért is van ma Szegeden, Szolnokon, sőt Debrecenben népesebb zsidóság. Eichmann cinikusan azt mondta, hogy jégre tette ezt a tizenötezer embert, és ha kell, akkor majd előszedik őket. Ami különleges, hogy egyedül Ausztriából érkeztek vissza gyerekek. Mert a gyerekeket Auschwitz-Birkenauban a koncentrációs táborokban többnyire külön nagy árkokban elégették.
– Miért ítélik meg ellentmondásosan a Kasztner-csoport tevékenységét?
– Sokféle bűnbakot kerestek a háború után. Mindent, ami történt, nem lehetett sem Hitlerre, sem a mögötte lévő apparátusra kenni, az amerikaiakra, az angolokra és a svájciakra sem, akik a zsidókat nem fogadták be, de még a helyi kollaboránsokra és a quislingkormányokra sem. Az utóbbiakon kívül is sok együttműködő volt, és azokat is felelősség terheli. Ki működött együtt Eichmannékkal? A zsidó tanács, ők mindig azt mondták, tárgyalni kell, húzni kell az időt, ki kell szolgálni a hatalmat, csak nagyobb baj ne legyen. Azután Kasztnerék, Komoly Ottó és mások szerint is tárgyalni kellett a németekkel, és amennyi embert lehetett, meg kellett menteni. S voltak azután iratokkal mentők, illetve ellenállók, akik illegalitásba vonultak. Amit Kasztnerék tettek, az is ellenállás volt, a kérdés az, hogy miért csak tizenötezret mentettek ki? Vagy a zsidó tanács miért csak a maga környezetét meg a családtagjait, a fiatal cionisták miért csak a fiatalságot mentették? De akkor meg lehet kérdezni, hogy Wallenberg kit mentett elsősorban? Azt, akinek svéd kapcsolata volt, mert arra szólt a megbízatása. Tevékenysége 1944 utolsó heteiben teljesedett ki.
– Így sem kevés, amit tettek.
– Soha nem szeretnék bíró lenni ebben a dologban, legföljebb azt lehet mondani, hogy az ember megpróbálja elfogultság nélkül szemlélni a történteket. Hangsúlyozom, mindez egy abszurd helyzet abszurd szüleménye. Itt minden logika fejre állt, mikor az addig fölkent gyilkosok, akik már több millió embert bestiálisan kiirtottak, elkezdtek tárgyalni néhány száz zsidó megmentéséről. Meg tizenötezerről. Az abszurditásba pedig beletartozik az is, hogy sajnos Magyarországon nem volt annyi önvédelmi reflex, hogy azt lehessen mondani: a deportálásokhoz nem adjuk a csendőrséget.
– Az osztrákok ön szerint előbbre járnak nálunk a történtek feldolgozásában?
– A közelmúltban meghívtak Graz mellé egy újratemetésre, mert egy zsidó tömegsírban magyarokat is találtak. Ott volt a teljes osztrák politikai elit, az államelnök mondott beszédet. Majd egyszer mi is eljutunk ide, vannak biztató jelek, ha nem is biztos, hogy mindenki őszinte ebben a dologban. Ha azt mondjuk, a magyarság egyenlő az erkölcsiséggel, vállalnunk kell mindazt, ami megtörtént. Ami elvárható, az a részvét, és hogy tisztában legyünk azzal, mi pusztult el.