Az EU-tagság mérlege

Leszámítva Baráth Etele EU-ügyekért felelős tárca nélküli miniszter a témában tartott, erősen PR-ízű sajtótájékoztatóját, illetve a Figyelő című gazdasági hetilap összeállítását, az idén – csakúgy, mint a múlt esztendőben – sem készült európai uniós mérleg. Azt, hogy a „nagyérdemű” figyelmét elkerülte a tény, miszerint pontosan két esztendeje csatlakoztunk az Európai Unióhoz, tudjuk be a parlamenti választásoknak, továbbá a május elsejei politikai és szakszervezeti nagygyűléseknek. Egyébiránt nagy kár, hogy nem zajlik valódi disputa arról: mi is történt ebben a 2004 májusától 2006 májusáig terjedő periódusban, hiszen kétszer 365 nap már számba vehető időszak. Még nagyobb kár, hogy senki nem felel az amúgy jogos kérdésekre. Csoda történt-e 2004. május elsejét követően, vagy a csatlakozást elutasítóknak lett igazuk? Elszabadultak-e az árak, és annyit keresünk-e, mint a németek, a franciák vagy éppen az olaszok? Megerősödtek-e a gazdaság fontos területei? Szabadon vállalhatunk-e munkát Európa boldogabbik részén, és vállalkozhatunk-e „kinti” szolgáltatások elvégzésére? Na és a magyar lakosság nagy része hogyan éli meg a változásokat?
A teljesség igénye nélkül járjuk körbe a témaköröket. Tény, hogy az európai uniós csatlakozás Magyarország európaiságának teljes mértékű elismerése. Továbbá az is leszögezhető: hazánk számára számos ok – geopolitikai-földrajzi helyzet, politikai-kulturális-gazdasági kapcsolatok – miatt nem volt alternatívája a nyugati integrációnak. Remény mutatkozik arra is, hogy előbb-utóbb pénzügyi értelemben is jól járunk az EU-val. S ha már az anyagiaknál tartunk: az Állami Számvevőszék kimutatásai szerint csatlakozásunk első évében nettó befizetői voltunk az uniónak, vagyis a közös kasszához nagyobb összeggel járultunk hozzá, mint amennyivel részesedtünk belőle. Még nem tudni, hogy a csatlakozásunk második esztendejéről szóló statisztikák mit is tartogatnak… Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy hatályban lévő költségvetési ciklusban csatlakozott a közösséghez az újonnan felvett tíz ország, köztük hazánk is, amely meglehetősen leszűkítette a játékteret.
Szakértők éppen ezért úgy tartják, alapvető és nagyságrendekben mérhető változás a jövőre induló és 2013-ig tartó ciklusban várható. Konkrétan arról van szó, hogy a 2007–2013 közötti évekre szóló pénzügyi perspektívában az uniós támogatás mértéke eléri a 85 százalékot is a nagyobb fejlesztésekben, és ez kedvezően hat az államháztartás folyamataira. Az optimista becslések alapján a hétéves ciklusban hazánk 22,6 milliárd eurót kap az Európai Uniótól felzárkóztatási célokra, s 3,5-3,5 milliárd euróval tehermentesíti költségvetését a társfinanszírozási és áfaszabályok lazításával.
Megállapítható az is, hogy 2004 májusát követően nem váltak valóra azok a túlzó negatív várakozások, amelyek a csatlakozás előtt fogalmazódtak meg. Magyarán nem szabadultak el az árak, mint ahogy sokan tartottak tőle. Ugyanakkor a remények sem teljesültek: bár tagjai lettünk a világ egyik legfejlettebb politikai-gazdasági közösségének, az emberek anyagi helyzete nem változott, és kilátásaik sem javultak alapjaiban. Olyannyira, hogy számítások szerint harmincegy esztendő múltán érjük utol az átlagos nyugat-európai fizetéseket.
Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy mi is zajlik „odaát”. Akárhogyan is, az Európai Unió, annak tagállamai, valamint csúcsszervei nincsenek jó formában. Miközben a tagságra készülődve – 1990-től 2004-ig – nagy várakozásokkal, magunkat jócskán alábecsülve tekintettünk Nyugat-Európára, elsősorban irigyelve a jólétet, addig a vén kontinens boldogabbik részén egyre szaporodtak a gazdasági jajkiáltások. Évekre recesszív környezetbe jutott Németország, ahol is ötmilliósra duzzadt a munkanélküliség, és eközben Olaszország rendre túllépte a megszabott költségvetési keretet. Hogy a közelmúltbeli francia zavargásokról ne is szóljunk. Nyilvánvaló az is, hogy az euró bevezetése jelentős drágulással járt, ezért a régi tagállamokban megkopott a népszerűsége. Az elöregedő társadalmak pedig egyre-másra számolják fel a közismerten nagyvonalú és széles szociális hálót. Igaz, készültek ambiciózus európai tervek – például a lisszaboni program beiktatásával a világ legversenyképesebb térségének pozícióját célozta meg 2010-re Európa –, a nagy ívű elképzelések maximum papíron váltak valóra. Ne csűrjük-csavarjuk tovább a szót, a gazdasági nehézségek miatt elolvadt az uniós fagyi, és a régi tagállamok kormányai egyre kevésbe kívánnak hallani az újak felzárkóztatásáról, megsegítésünkről. Ráadásul munkavállalóként sem látnak bennünket szívesen. Noha az eltelt két év rácáfolt arra is, hogy a régi tagállamok munkaerőpiacára sem özönlött hirtelen 200 ezer magyar munkavállaló, amivel riogattak az EU 15-ök egyes tagállamaiban. Az itteni munkavállalók rohamára már csak azért sem lehetett számítani, mert a két foglalkoztatási célország – Ausztria és Németország – továbbra is zárva tartja munkaerőpiacát. Egyértelmű az álláspont: mindkét ország kormánya hivatalosan is bejelentette, hogy 2009-ig szigorúan fenntartják a korlátozásokat. Berlin és Bécs egyaránt a magas belső munkanélküliségre hivatkozva döntött a kelet-európaiak szabad munkavállalásának megakadályozásáról. Bár a foglalkoztatás területén könnyítéseket vezetett be számos régi uniós tagállam, a tapasztalatok alapján a kelet-európai munkavállalókat túlnyomórészt olyan munkakörben alkalmazzák, illetve kívánják alkalmazni, amelyekre a bennszülött lakosság már nem vállalkozik. Így „nyugati karrier” híján marad az építőipari segédmunka, a takarítói szerviz vagy az egészségügyi kisegítő állás. A tapasztalatok alapján nem lett kedvezményezettje az integrációnak a magyar mezőgazdaság sem. Részint azért, mert a pénzek eloszlása koncentrálódott, például a termelőkre és a gabonaiparra, részint azért, mert egyes területek (szarvasmarha-alágazat) helyzete még rosszabbá vált. Eközben a cukor- és a dohányipar pozíciója sem erősödött.
Szóljunk a kormányzat megváltozott mozgásteréről is. Uniós csatlakozásunk óta se szeri, se száma a kritikáknak és az elmarasztalásoknak. Ennek oka: a magas költségvetési hiány és a növekvő államadósság. Az újonnan csatlakozott tagországok közül Magyarország pénzügyei vannak a legrosszabb állapotban, és aggodalomra adnak okot. S miután az alapvető pénzügyi kritériumokat nem tudja a kormány – immár évek óta – teljesíteni, az unió illetékes testületei visszadobták az euróbevezetéssel összefüggő magyar tervet. Ne feledjük: a kabinet őszig kapott határidőt az új és hiteles konvergenciaprogram benyújtására. Amennyiben ez sem felel meg a kívánalmaknak, akkor – mint azt az unió pénzügyi biztosa korábban már felvetette – átmenetileg megvonhatják a támogatási forrásokat.
Az uniós csatlakozás további szerkezeti átalakulásokkal jár a magyar gazdaságban és a társadalomban. Ezért elgondolkodtató, hogy a GfK Custom Research Worldwide nemrégiben készített felmérése alapján a tíz új között mi látjuk a legsötétebben a jövőt. Az uniós csatlakozás jogi értelemben megtörtént ugyan, ám ez mégiscsak egy folyamat, amelynek a mechanizmusai, nyertesei és vesztesei nagyon hasonlatosak lesznek ahhoz, amit a rendszerváltozás során tapasztalhattunk. Mert nincsen rózsa tövis nélkül.