Az utolsó hivatalos levél

A 110 évvel ezelőtt, 1896-ban olimpiai bajnokságot nyert Hajós Alfrédnak, első aranyérmesünknek alighanem ez az utolsó hivatalos levele. Mező Ferenc sporttörténész, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja védelmében vetette papírra a sorokat, hogy tiltakozzon a sporttársát ért támadás ellen. A levél eddig ismeretlen kor- és sporttörténeti dokumentum, de az Mező Ferenc levele is, amelyet Hegyi Gyulának, az Országos Testnevelési és Sportbizottság elnökének írt.

Az 1928-as amszterdami nyári játékok szellemi győztese az epikai művek kategóriájában Mező Ferenc – 1948-tól haláláig, 1961-ig a magyar sportmozgalom első számú követe a nemzetközi szövetségben – magyarázkodni kényszerült. Ami a nemtetszést kiváltotta: az 1955-ben angol nyelven megjelent műve, A magyar olimpiai bajnokok aranykönyve (Golden Book of Hungarian Olympic Champions), amelynek egy-egy mondatát nem nézték jó szemmel a sportmozgalom vezetői. Egészen pontosan Homonnai Márton egykori válogatott vízilabdázó és úszó, továbbá Bródy György vízilabdázó neve szúrt szemet egyeseknek.
A harminc évvel később, 1985-ben megjelent Sportlexikonban – egyebek mellett – ezt olvashatjuk Homonnairól: „1924–1936 között 110 alkalommal játszott a válogatottban. Tagja volt az 1932-es és az 1936-os olimpián első helyezett magyar csapatnak. Mozgó hátvédet játszott, leúszásaival sokszor eldöntötte csapata javára a mérkőzések sorsát. Az utánpótlás-neveléssel is sikeresen foglalkozott. 1945-ben a nyilasuralom alatti tevékenységéért távollétében háborús bűnösnek nyilvánították. Németországban maradt, majd onnan Brazíliába menekült, és ott edzősködött 1969-ig, haláláig.” Bródy is a fenti két olimpián aranyérmes magyar válogatottban szerepelt. „Visszavonulása után – áll a lexikonban – szövetségi vezető volt, egy ideig az úszószövetség ügyvezető alelnökeként dolgozott. Élete utolsó húsz évét Dél-Afrikában töltötte.”
Ennyit a két kifogásolt játékosról.
1955. április 13-án Mező Ferenc levelet írt Hegyi Gyulának, a sporthivatal akkori elnökének. „Baráti ajakról tudomásomra jutott egyik olimpiai bajnokunk véleménye, amely helytelenítette, hogy most megjelent könyvemben, A magyar olimpiai bajnokok aranykönyvében Homonnai Mártonról és Bródy Györgyről is megemlékeztem – olvashatjuk. – Legyen szabad nekem ebben a kérdésben néhány sornyi magyarázattal szolgálni: Homonnairól mindössze fél sort írtam: »mint hátvéd 115-ször volt válogatott«! Bródyról pedig csak ennyit: »Tagja volt a Los Angelesben és Berlinben bajnokságot nyert csapatnak, 82-szer érdemelte ki a válogatottságot«! Ugyanakkor, amikor a többi vízilabda játékos társaikról 4-8 sort írtam, ez a kurtára fogott ismertetés már elárulja: nem csak hogy nem akartam őket dicsőíteni, de éppen azzal fejeztem ki róluk alkotott véleményemet, hogy néhány hideg szót írtam róluk. (…)
Ha Homonnait és Bródyt, esetleg Rajczyt (Rajczy-Rasztovics Imre 1936-ban az olimpiai aranyérmes kardcsapatot erősítette; 1945-től külföldön élt, Argentínában halt meg 1978-ban – K. A., a továbbiakban a zárójelek között a szerző megjegyzései) is levakartam volna a képekről, és nevöket nem említettem volna meg ebben a sporttörténelmi munkámban, könnyű támadó felületet szolgáltattam volna ellenfeleinknek, ellenségeinknek, de főleg annak a külföldön ugrásra kész társaságnak, amely lesve-lesi, hol lehet nekünk ártani, esetleg belénk kötni.
Már hivatalosan is elhangzott az a kijelentés, hogy ha mi rendezzük az 1960. évi olimpiát, mindenkinek megadjuk a beutazási lehetőséget, de viszont hazánk határain túl a rosszakarat kétségbe vonhatta volna ennek a nyilatkozatnak az őszinteségét – ha a munka csonkán jelent volna meg. Szakszempontból még az elfogulatlan olvasók is hibáztathatták volna ezt.”
Mező Ferencnek tökéletesen igaza van. Az 1985-ös Sportlexikon már – láthattuk – korrekt módon foglalkozik nevezettekkel, de a szóban forgó levél megírásakor még 1955-öt írunk.
Apropó, az 1960-as olimpia. A magyar sportvezetés Helsinki után annyira hitt a budapesti olimpiai megrendezésében, hogy 1955 februárjára már hozzávetőleges költség-előirányzatot is készíttetett. Ezek szerint a rendezés – a bevételek nélkül – 820 millió forintba került volna. A Városligetben építették volna fel a sportuszodát, az olimpiai falut pedig az Aranyhegyen.
De visszatérve Mező Ferencre. Így fejeződik be a levele: „Csatolom Hajós Alfrédnak, az első és egyben legidősebb bajnoktársam írásos véleményét, amelyet önmagától, kéretlenül ajánlott fel. Biztosra veszem, hogy e pár sor írásom tárgyilagos mérlegelésre talál.”
Mező tévedett, mert Hegyi Gyula – kézírással – a következő megjegyzést fűzte az eredeti levél jobb felső sarkába, Sebes Gusztáv elnökhelyettesnek címezve a sorokat: „Sebes elvt. Beszélj Mezővel. Működése ellen az utóbbi időben sok kifogás esik (sic!). IV. 15. Hegyi.”
Néhány évvel ezelőtt Barcs Sándor, az MTI nyugalmazott vezérigazgatója ezt mondta nekem Hegyi Gyuláról: „Kérem szépen, halottakról vagy jót, vagy semmit… De Hegyi jellemtelen ember volt! Mindenkinek igazat adott – kivéve a kisembereket –, a vele egyenrangúakkal szemben meghunyászkodott.” Feleki Lászlótól, a Népsport hajdani főszerkesztőjétől tudom, hogy: Rákosinak volt néhány kedvence a közéletben. Az egyik volt Hegyi Gyula. (Mellesleg a beszédeit Feleki írta.) Talán ő volt az egyetlen sportvezető ebben a korszakban, aki ha felvette a K-telefont, bekapcsolták Rákosihoz.
A Hajós-levél lényege: első olimpiai bajnokunk azt írja, hogy Homonnai Mártont „sporttevékenysége idején demokratikus gondolkodású embernek ismerték, amit az bizonyít legélesebben, hogy néhai Komjádi Béla (az Európa-, majd olimpiai bajnokságot elsőként nyert vízilabda- aranycsapat megteremtője) a zsidó temetőben történt elhantolása alkalmával (1933-ban)… megrendítő beszédben búcsúzott a mestertől. Későbbi elhajlása miatt nem lenne indokolt a történéseket elhallgatni, mert ezen a címen Posta Sándor olimpiai bajnokot (1924-ben Párizsban nyert kard egyéniben), aki vétett az olimpiai amatőr szabályok ellen (kisebb pénzzavarában pénzt kapott kölcsön Fodor Károly vívómestertől, aminek az volt a feltétele, hogy a Fodor Terembe járjon vívni), s akinek a fia exponált nyilas volt, vagy Halasy Gyulát (az 1924-es olimpia galamblövő bajnokát) és Grosics Gyulát (a labdarúgó-aranycsapat kapusát), akik a magyar gazdasági élet ellen elkövetett káros tevékenységükkel súlyosan vétettek, szintén el kellene tüntetni az aranykönyv lapjairól, holott sportszereplésük idején magatartásuk nem hagyott kívánnivalót maga után, s dicsőséget szereztek hazájuknak… A magyar olimpiai bajnokok könyvének hitelessége és propagandaértéke szenvedne csorbát, ha Homonnai Márton személye és sportműködésének értékelése a műből kimaradt volna.
Bródy György, a magyar vízipólócsapat világhírű kapuvédőjének személyére vonatkozólag megállapításaim azonosak, mint amelyeket Homonnai Mártonról kifejtettem.
Budapest, 1955. április 13. Sporttársi üdvözlettel Hajós Alfréd olimpiai bajnok.” Saját kezű aláírás. Első olimpiai bajnokunknak valószínűleg ez volt az utolsó hivatalos levele, legalábbis a sporttal kapcsolatban, mert néhány hónappal később, november 12-én elhunyt.
Nem ez volt az egyetlen eset a magyar sporttörténetben, amikor egyes emberek érdemeit – bizonyos okok miatt – el kellett hallgatni. Mező Ferenc és Hajós Alfréd levele is bizonyíték arra, hogy a hatalom képviselői és mindenkori támogatói már a kifogásolt nevek említésétől kiütést kaptak, hát még ha itt-ott dicsérni is merészelték volna az egykori bajnokokat.
Sokszoros olimpiai és világbajnok kardvívónk, Kárpáti Rudolf 1965-ben megjelent, Karddal a világ körül című könyvében éppen csak szőr mentén említi meg mesterét, Somos Bélát, akinek nagyon sokat köszönhetett, mert Somos 1963-ban Koblenzbe disszidált. A mester ezt zokon is vette. De hát Somos méltatásával nem jelenhetett volna meg akkoriban Kárpáti könyve. A példákat folytathatnánk.
Gogol írja egy helyütt: „Ne a tükröt szidd, ha ferde a pofád!” Sportvezetőink egy beteg korban – a politikusokhoz hasonlóan – eltorzult arccal közlekedtek. Nagyanyám mondta annak idején, nekünk, gyerekeknek, ha grimaszt vágtunk, hogy ne tegyük, mert úgy maradhatunk. A sport egyes irányítóinál bekövetkezett a jóslat.