Egy szekéren

A történet 1986-ban kezdődött, amikor Laár András önálló szerzői estje, a Laár pour Laár rendszeres résztvevői a sok, buszban közösen eltöltött óra szellemi tapasztalatai alapján társulat alapításáról döntöttek. A társulat alapító tagjai Galla Miklós, Dolák-Saly Róbert, Laár András, valamint a hozzájuk csatlakozó Bálint Bea voltak. Első előadásukat 1986. május 21-én tartották a józsefvárosi Pinceszínházban.
Bálint Beát 1988-ban Nagy Natália váltotta, 1996 végén Galla Miklós és Nagy Natália is távozott, s érkezett Pethő Zsolt. Egy ideig Laár, Dolák-Saly és Pethő hármasban folytatták, mígnem az évek óta szerzőként közreműködő Szászi Mónit 1998-ban rávették, hogy szerepeljen a darabokban. Azóta négyen állnak a színpadon.
A társulat huszadik születésnapját e héten első fellépésének színhelyén, a volt Pince-, most Piccolo Színháznál ünnepelte vidám állovasszobor-állítással, emléktábla-avatással. Minden okuk megvolt az ünneplésre. Aligha van olyan művészeti csapata ma Magyarországnak, amelyik képes két évtizeden át megújulni, szellemileg is izgalmas produkciók sorát létrehozni. Töretlen sikerük némi reményt nyújt azok számára, akik aggódva figyelik a silány, közönséges humor népszerűségének térhódítását. Titkuk az lehet, amit Laár András így fogalmazott: mindig a szekér volt a fontos.
Azért persze mégsem mindegy, kik ülnek azon a szekéren. Szászi Móni – mint mondja, a konyhából érkezett a színpadra – társulati taggá válása előtt szerzőként már évek óta részt vett a munkában. Neki köszönheti a közönség a Besenyő családot is. Úgy véli, a legfontosabb, hogy az agyuk egy srófra járjon, hiszen az ötletek közösen születnek beszélgetések, utazások közben. Az ötletből azután valamelyikük megírja a jelenetet, zenét, dalszöveget. A húsz együtt töltött évnek megvan az előnye is, hátránya is, véli a társulat egyetlen hölgytagja. Az idő múlásával kopik valamelyest a frissesség, de a művészi munka akadálymentesebbé válik. A rutin, az összeszokottság nagy úr.
Pethő Zsolt szerint a társulat együtt maradásának és sikerének az a magyarázata, hogy olyan alkotók találtak egymásra, akik nem fogynak ki az ötletből, egymás számára is folyamatos meglepetésekkel szolgának. Nincs két egyforma estjük, a premier és a széria utolsó előadása alig hasonlít egymásra. A színpadon folyamatos az improvizáció, s ez, ha jól sikerül, gyakran őket is láthatóan mulattatja. Bár Szászi Móni az egyetlen, aki nem rendelkezett színpadi előélettel, Laár, Dolák-Saly és Pethő sem színésznek készült. Mindegyikük a zenei életben ismerkedett meg a színpaddal, és szakmai képzettség nélkül, a hályogkovács merészségével teremtettek olyan maradandó figurákat, akik mára részévé váltak a közbeszédnek, a magyar kultúrkincsnek. Tompika, Boborján vagy Besenyő Pista bácsi már több színpadi figuránál.
„Sokan vannak az országban, akik beférnének a társulatba, hiszen az abszurd humor nem a mi privilégiumunk. Csak annyi a különbség köztük és közöttünk, hogy mi fel mertünk menni a színpadra, a többiek pedig a nézőtéren ülnek. Én is úgy vagyok énekes, hogy nem tudok énekelni, és úgy színész, hogy nem értek a színészmesterséghez” – mondja Pethő Zsolt.
Laár András úgy fogalmaz: a társulat sokfazettájú drágakő, amelyik minden nézőpontból mást mutat. Előadásaik tekinthetők akár terápiának, amely nemcsak a sok búval-bajjal küszködő közönséget, de az épp rossz hangulatban lévő színészt is gyógyuláshoz segíti. A társulati lét iskola, ahol meg kell tanulni emberi módon kezelni az ellentéteket, és munkahely, amely a megélhetést biztosítja tagjai számára.
„Kell hogy legyen olyan nézőpont ebben az abszurd világban, amelyből nézve szétpukkaszthatónak tűnik az ostobasága. És ettől a világ már nem is látszik olyan nyomasztónak. Nem állítom, hogy a L’art pour l’art társulat a megvilágosodás felé vezető egyetlen út, de mindenképpen hozzátartozik” – vélekedik Laár András.
Dolák-Saly Róbert személyes csodának, emberi és művészi fejlődése alapelemének tartja, hogy húsz éve bekerülhetett a társulatba. Az alapító atyák egyike ő, aki zenészként kezdte, de nem bánja, hogy nem kizárólag zenével folytatta. A zenész egy műfajú, mondja Dolák-Saly, egyik dala után meg kell írnia a másikat, mert ezt várják el tőle. A színpadi lét azonban számtalan műfajt kínál, amelyekben külön-külön is lehetőség van a fejlődésre. Mivel az alkotás alapja a közös munka, nem fenyeget az a veszély, hogy kifogynak az ötletekből. Jelenleg is három tévésorozatra való anyag fekszik a fiókjukban. A húsz év személyi változásai Dolák-Saly szerint mindig újabb alkotóerőt vontak be a csapatba. Természetesen alakult a produkció is, érettebb, tudatosabb lett. Jobban ismerik már a közönségüket, így nagyobb a biztos találatok aránya. A közönség mindig jelzi, mit szeret.
„Húsz éve, az induláskor senki nem hitt bennünk – emlékezik vissza Dolák-Saly Róbert. – Nyolc évig azt hallgattuk, hogy ez diákhumor, az egyetemi klubokba való, a nagyközönséget nem érdekli. Amikor azután 1993–94-ben beengedtek bennünket a televízióba, kiderült az ellenkezője. Az előadásaink ma már mindenhol telt házat vonzanak, még a csilláron is lógnak, általános iskolás korútól a hetvenévesig. Jön tehát már hozzánk az új generáció, miközben mi másik generáció lettünk, de éppen ez a mindig megújuló közönségigény az életben maradás titka. A színpadon folyamatosan mérni tudjuk, hogyan viszonyul hozzánk a világ, milyen benne a helyzetünk. Mostanában nem hívnak bennünket televíziókba, és miközben aggódva figyeljük, hogy árasztják el a világot közönséges, rossz humorral, hogyan teszik tönkre az emberek humorérzékét, mi visszatértünk oda, ahonnan jöttünk: az undergroundba. Ezt elfogadjuk, szeretjük.”