Előítélet az előítéletességünkről

Talán egyetlen nép sem végzett annyiféle és oly mélységű felmérést saját állítólagos előítéletességéről, mint a magyar. Mintha állandóan élnénk a gyanúperrel, hogy nem felelünk meg a magasabb morális kritériumoknak, s ezért folyamatos önvizsgálatnak kellene magunkat alávetnünk. Vagy lehet, hogy csupán arról van szó: saját magunkkal szemben vannak előítéleteink? Az etnikai sztereotípia és társadalmi távolság című konferencián az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetben sokféle választ kaphattunk kollektív tépelődéseinkre. A tudományos diskurzus alcíme A kisebbségekkel szembeni előítéletesség formái Magyarországon volt, így értelemszerűen az úgynevezett többségi társadalom gondolkodási, viselkedési kliséi kerültek terítékre.

A kutatók által elénk tárt tükör azonban mégsem volt annyira piszkos, mint amit divatos felmutatni a médiában. A pusztán a kérdőíveken alapuló kutatást a szakemberek idejétmúltnak, torznak minősítették. Kovács András előadásában arról is értekezett, hogy az előítéletesség vélelmezése – előítélet is lehet. A társadalomtudós egy amerikai regényt elevenített fel, amely egy tanár kálváriájáról szól, aki, bár feketék voltak az ősei, a genetikai útvesztőknek köszönhetően fehér bőrrel született. Egy ízben a „Hol vannak a kísértetek” kérdést tette fel az osztálynak, célozva két távol maradó, színes bőrű diákra. Mivel az amerikai szlengben a kísértet szó a feketék becsmérlő szinonimája, óriási felzúdulás kerekedett az ártatlan kérdésből, s meghurcolták az amúgy szintén afroamerikai pedagógust. A szociológus gondolatait továbbvíve a felmérésekben sokszor az önmagunkkal kapcsolatos kódolt, belénk plántált sztereotípiák is működnek. Ha ugyanis évtizedek óta azt a kisebbségi érzéseket gerjesztő önképet ültették a magyar nemzetbe, hogy hajlamos a kirekesztő, diszkriminatív megnyilvánulásokra, a lakosság is ezt a módszeresen sulykolt társadalmi portrét fogja szajkózni. Ez lehet a megoldása annak a dilemmának is, amiről Tóth Pál Péter beszélt. A kutató ugyanis azt az ellentmondást tette szóvá, hogy míg Magyarországon rendszeresen idegenellenességet, diszkriminációs hajlandóságot regisztrálnak különböző felmérések, ez a puszta verbalitáson soha nem megy túl. Nem úgy, mint a legkülönbözőbb nyugat-európai demokráciákban s a tengerentúl, ahonnan visszatérő jelleggel szólnak a híradások a legkülönbözőbb durva atrocitásokról. Szerinte magyarázatot kellene találni erre a feltűnő kettősségre, hiszen az említett államokban a tudományos vizsgálatok rendre toleránsabb közfelfogásról tanúskodnak.
Örkény Antal olyan terápiát ismertetett, ami példaadó lehet. Egy amerikai kísérleti módszert adaptáltak, amely úgynevezett deliberációkon, véleményütköztető gyakorlatokon keresztül győzi meg az embereket a másik fél egyéniségének tiszteletére. Az Egyesült Államokban különböző témákra alkalmazott eljárást a cigány származásúakkal szembeni előítéletek csökkentésére alkalmazták, jelentős eredménnyel. A kétnapos konzultációra vállalkozó háromszáz személyt több kisebb csoportra osztották, ahol az egymással folytatott vitában kristályosodtak ki az álláspontok. Ezt követte egy plenáris ülés, ahol minden részközösség feltehette a megfogalmazott kérdéseket a meghívott szakembereknek. Mivel legtöbbször romák és nem romák vegyesen voltak egy-egy csoportban, kiderült, sokan először beszélgettek magukat cigánynak valló személyekkel. A deliberatív, vagyis gondolkodtató közvélemény-kutatás komoly eredménnyel zárult: kimutathatóan csökkentek az egymás nem ismerésén alapuló prekoncepciók a résztvevőkben. Örkény Antal szerint az elektronikus médiában ennek mintájára lehetne műsorokat indítani. Rendhagyó kísérletük digitalizált formában is hozzáférhető, tudományos feldolgozása folyamatban van.
A diszkriminációt mérni kell, mivel az Európai Uniónak éves jelentéseket kell adni – azonban mégsem lehet. Ezzel a meglepő paradoxonnal kezdte Sík Endre előadását. A nehézség okait a rejtőzködésben találta meg a szociológus, s úgy vélte, a közvetett és közvetlen módszerek egyaránt torzítanak. Például ha az áldozatot vagy az elkövetőt kérdezik meg, nyilvánvalóan mindkettő a saját szempontjából fogja értékelni a helyzetet. Egy hivatalvezető nem fogja a saját fejére húzni a vizes lepedőt, amiért származása miatt nem vett föl valakit, a kérelmező pedig akkor is megkülönböztetést sejt az elutasító válasz mögött, ha képességei nem ütötték meg a szükséges mércét. Sík Endre az általuk alkalmazott metódusról azt mondta, hogy érdemes továbbfejleszteni, mert a lehető legkisebb a hibája. Lényege: egy munkahelyet életszerű szituációban telefonon egy roma és egy nem roma hív föl és ebből szűrik le a fogadókészséget. Hozzáfűzhetjük: nem túl életszerű, hogy valaki egy álláshirdetésre származásának verbális lobogtatásával skatulyáztassa be magát.
Arról viszont, hogy a cigánysággal szemben létezik intézményes diszkrimináció, Szalai Júlia beszélt. Utalt rá, hogy bizonyos divatos szóösszetételeknek posztszocialista aurája van, így a társadalmi egyenlőtlenségek emlegetése is ebbe a problémákat elfedő kategóriába tartozik. A jogszabályok, a szokásjog is természetszerűvé, szinte a világ rendjévé avatja azokat a társadalomba egyre inkább beágyazódó előítéleteket, amelyek meggátolják a cigányság valódi gondjainak a kezelését. Úgy vélte, az ősbaj a rendszerváltás környékén következett be, amikor az önkormányzati juttatásokat segélyek címszóval nagyrészt a romákhoz kötötték. Tóth Pál Péter szintén bizonyos definíciók újragondolását javasolta. Az idegenellenesség helyett ajánlatos lenne a fogadókészséget mérni, hiszen az előbbi szó eleve negatív töltetű, így befolyásolja a megkérdezettet. Kovács András is az előítéletesség bonyolult megnyilvánulásaira hívta fel a figyelmet. Sok ember ugyanis csak egyes társadalmi megfelelési kényszereknek engedve használ kódolt beszédet, egyénileg nincs baja egy adott népcsoporttal, sőt a személyes találkozás ezeket a sztereotípiákat is eloszlathatja. Tóth Pál Péter ezért is tartja fontosnak, hogy a saját és átvett ismeretek között differenciálni lehessen. Erre irányuló kutatásaikhoz azonban nem kaptak pénzt.
Személyes élményeken alapult viszont Papp Richárd beszámolója. Egy fiatalokból álló zsidó társaság Izraelbe látogatva azt tapasztalta, hogy ott hasonló előítéleteket táplálnak más nemzetekkel szemben egy ortodox közösségben, mint ami itthon velük szemben megnyilvánul. Ez erősebben hívta elő bennük a magyar nemzeti identitást. Hack József úgy látta, a Magyar Fórumból viszont folyamatos ellenségkonstrukciókat hív elő a zsidóság. Érdekes megfigyelést tett: a Fideszt, mint a Likud testvérpártját is végig a zsidó világuralmi törekvések letéteményeseként állította be a hetilap, ám míg az első választási forduló után a polgári szövetség támogatására hívott föl, egy héttel később már bojkottra buzdított, sőt lemondásra szólította fel a már mandátumhoz jutott jobboldali képviselőket. Az előadás után önkéntelenül fölvetődik a kérdés: vajon mikor készülnek olyan felmérések, amelyek a baloldali sajtó orgánumait veszik górcső alá immár a cikkek által sugárzott előítéletességet boncolgatva? Ily módon felszínre kerülhetne az az alig kódolt beszédmód is, amellyel a polgári oldallal szembeni diszkriminációra mozgósítják a társadalmat.