Garázsmenet

Én tényleg nem akartam kibabrálni kollégámmal (nevet nem adhatok ki), csak annyit mondtam neki este búcsúzóul, hogy ott a buszmegálló, onnan garantáltan hazajut. Arról nem tehetek, hogy szerencsétlen az ellenkező irányba közlekedő járműre szállt fel, az meg kivitte a rákoscsabai végállomásra, ahol hiába érdeklődött, merre van a Zugliget. Visszafelé jövet állítólag még látott engem a nagyiccei HÉV-állomásnál, ahol meg én tájékozódtam, hogyan a legegyszerűbb hazajutnom, de leszállni már nem mert, hátha a végén a Récsei-garázsban fog landolni.
Hát így zajlik az élet Cinkotán, dolgozik az ember, aztán meg a Récseiben érheti a hajnal. Mindegy. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk, a lényeg: talpon kell maradni. Reggel egyébként már beszéltem a cimborával, nagy szavakat használt a BKV-ról is, rólam is, de végül elismerte, neki élmény volt ez a májusi kirándulás. Utoljára siheder korában érte ekkora élmény, amikor fejjel nekiment a tiszalöki duzzasztógátnak.
Azt azért megfogadom, hogy ezután egyetlen cimborámat sem fogom a buszra felrakni. Egy másikat, még régebben, Parassapusztánál szedték le a buszról a vámosok, sokáig mentegetőznöm kellett amiatt, hogy estefelé már nem perfekt a szlováknyelv-tudásom.
Szóval, kint járt nálam a kolléga, és végül, ha némi kerülővel is, de szerencsésen hazaért az ősi fészkébe, Zugligetbe. Engem meg idehaza mardos a lelkiismeret, hogyan ereszthetek a kapun kívülre egy őslakos budai embert, aki a Hűvösvölgybe is csak térképpel és tájolóval jár. Arról nem beszélve, hogy előzőleg iddogáltunk egy kicsit.
Nem vagyok nyugodt a történtek miatt.