Képzeljük el, amint a magyar kulturális örökség becses darabjai sorra megsemmisülnek, és ez ellen nincs mit tenni. Mindennap elégetnek egy verset, regényt vagy festményt, lerombolnak egy szobrot vagy épületet, s közben az élet megy tovább. Természeti környezetünkkel az utóbbi évtizedekben pontosan ez történik. A természetvédelem égető szükségességéről beszélni az egyik legnagyobb közhely, a rombolás mégis üzemszerűen és gátlástalanul folyik szerte a világon, így itthon is. A magyar botanikusok 1996 és 2000 között készítettek egy felmérést a Duna–Tisza közéről, s összevetették a tizenöt évvel korábbi állapottal. Kiderült, hogy évente egy százalékkal fogyatkozik a növényzet, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Tudni kell, hogy az eredeti vegetációnak ma csupán a 15 százaléka vesz körül bennünket, tehát a fenti hasonlatot folytatva a magyar kulturális örökség 85 százaléka már eleve megsemmisült. Noha az évi egyszázalékos pusztulás csekélynek tűnik, valójában azt jelenti, hogy hatvan év múlva a természetes magyar növényzet 75 százaléka eltűnik, még a védett helyeken is 30–40 százalékkos csökkenésre lehet számítani.
A Duna és a Tisza áradásának idején nem árt azzal tisztában lenni – bár semmi vigasztaló nincs benne –, hogy az árvizek egyik fő oka a Kárpát-medence erdőtlenítése. Ezzel már száz évvel ezelőtt is tisztában voltak a szakemberek. Az erdők kiirtásával eleink könnyelműen lemondtak a természet egyik ökológiai szolgáltatásáról, a vízvisszatartásról. Az árvizek másik fő oka az, alaposan átszabtuk, belaktuk a tájat, és a gátak közelsége miatt az árvíz ma már nem terülhet annyira szét, mint hajdanán.
A magyar botanika eddigi legnagyobb vállalkozása a MÉTA- (Magyarország élőhelyeinek térképi adatbázisa) program, amely 2002-ben indult mintegy kétszáz magyar szakember részvételével. A program célja az ország nagy léptékű élőhelytérképének és teljes körű élőhely-adatbázisának elkészítése, vagyis a hazai növényzet jelenlegi állapotának felmérése, a természetes növényzeti örökség tudományos értékelése. Kiderül, mi marad nekünk és utódainknak az erdőkből, mezőkből, gyepekből, ligetekből, nádasokból, mocsarakból és egyéb természeti kincsekből, valamint az is, hogy mi marad a sajátos pannon tájból. A Kárpát-medence belső tere ugyanis az Európai Unió egyik külön biogeográfiai régiója, a földrész térképén a Kárpát-medence narancssárga foltként tűnik ki a zöld rengetegből. Az alföldi pannon táj a keleti puszták ideszakadt darabja, növényeik közül sok kizárólag itt vagy főként itt fordul elő, illetve ez a legnyugatibb előfordulásuk. Őseink az úgynevezett erdősztyeppen vándoroltak a Kárpát-medencébe, de az erdősztyepp mára 98 százalékban eltűnt, csupán néhány helyen, például a Hortobágyon, Újszentmargita környékén található meg. Ma a pannon alföldi táj három fő vegetációtípusát a szikes puszták, a homokbuckák félsivatagi árvalányhajgyepei és a löszsztyeppek jelentik. Az Alföldet övező pannon táj jellegzetes növényei közé tartozik a pilisi len, a bánáti bazsarózsa, a magyar gurgolya vagy a magyarföldi husáng. A dunántúli régió e jellegzetes élőhelyei és növényfajai, vagyis a pannonikumok Európa más részein ismeretlenek.
A MÉTA-programban részt vevő botanikusok összefogására volt szükség a nagyszabású felméréshez, amelynek koordinálását külön szaktanácsadók segítették. A vállalkozás világviszonylatban is kiemelkedő, a vegetációs térképezésben ugyanis a harmadik helyen állunk a spanyolok és a csehek mögött. Eredetileg úgy tervezték, hogy a MÉTA elkészítéséhez a hagyományos módszert alkalmazzák, vagyis a folttérképezést, ám ehhez százezer, terepen eltöltött munkanapra lenne szükség. A háromszáz magyar botanikussal a folttérképezés elképzelhetetlen, új módszert kellett kidolgozni. Ez lett a hatszögrácsos térképezés. Az országot nyolc régióra és 267 813 hatszögre osztották, ezek mindegyike 35 hektár. Ezekbe kellett ellátogatnia a kétszáz botanikusnak az elmúlt három évben. Persze vannak olyan hatszögek, amelyeket nem szükséges felkeresni, mivel műholdfelvételek alapján egyértelmű, hogy például egy hatalmas szántóról van szó. Az új módszerrel hétezer, terepen eltöltött munkanapra van szükség, és eddig az ország vegetációjának 91 százalékát mérték fel a kutatók.
Mivel a MÉTA-felmérés meghatározott módszertan alapján történik, a kutatóknak rendkívül fegyelmezetten és áldozatosan kellett és kell dolgozniuk. Kilenc terepgyakorlaton sajátították el a résztvevők a módszertant, amelyet szigorúan be kell tartaniuk, különben beküldött adatlapjaikat hibajavításra visszaküldik. Tehát nem kedvük, egyéni passzióik szerint járják be és mérik fel a kijelölt területeket, hanem szigorú alapelvek szerint. Napi bérük minden költséggel együtt alig haladja meg a 11 ezer forintot, erre mondják többen, hogy nem pénzért, bár nem is ingyen dolgoznak a MÉTA-programban. Az adatlapokat először a nyolc térségfelelős irányításával ellenőrzik, és csak utána juttatják el a vácrátóti központba, ahol újabb ellenőrzésnek vetik alá őket. Ezután következhet a kiértékelés és az adatbázisba való felvétel. Noha a felmérés jelenleg 91 százaléknál tart, még csak 73 százalék került az adatbázisba, aminek legfőbb oka, hogy a program támogatása 2006-ra lényegesen lecsökkent.
A MÉTA-t is magában foglaló pályázat eredetileg a Széchenyi-terv keretében indult. Később a pályázatot átkeresztelték (Nemzeti kutatási és fejlesztési pályázat, majd Jedlik Ányos program), és úgy tűnik, kormányzattól független kutatási programról van szó, de hogy 2006-ra miért apadt el az ökológiai kutatásokra szánt pénzforrás, nem tudni. Szerencsére a MÉTA vezetőinek sikerült elnyerniük egy újabb pályázatot, így 2008-ig rendelkezésükre áll egy csökkentett összeg. A program befejezése, vagyis az adatbázis teljes feldolgozása és kielemzése még legalább 3-4 évet vesz igénybe.
A botanikusok Széchenyi-pályázatában a MÉTA mellet számos térkép és további három adatbázis készül: a flóraadatbázis (Flóra), az erdőtermészetességi adatbázis (TermErd), valamint a védett növények és pannon taxonok adatbázisa (VVFPA). Ezenkívül a munka egyik betetőzéseként elkészül Magyarország természetes növényzeti örökség atlasza is. A MÉTA újszerűsége nemcsak abban áll, hogy az egész ország növényzetéről átfogó képet ad, hanem sokrétűségében, árnyaltságában is, amelyet a hatszöghálós térképezés tesz lehetővé. A szakemberek vizsgálják, hogy a hatszögekben milyen vegetációtípusok találhatók, milyen mintázatban, mekkora foltokban, az élőhelyek milyen állapotúak és hogyan változnak, mennyire képesek önszabályozásra, önregenerációra, a táj mennyire töredezett, milyen környezet veszi körül, milyen veszélyek leselkednek rá, mennyire terjedtek el a tájidegen fajok és az özönnövények, valamint mennyi a parlag.
Bár egy botanikus egy adott tájegységről sokkal többet tud, mint amennyi a MÉTA-térképről kiderül, a MÉTA-térkép eddig sosem látott összehasonlításokra ad alkalmat. Eddig is ismert volt például, hogy a kanadai aranyvessző a Dunántúlt jobban veszélyezteti, mint az Alföldet, de a MÉTA-térképen pontosan látható, hogy Zala, Somogy és Baranya mocsárrétjeit mennyire, milyen mintázatban fertőzte meg ez az amerikai eredetű özönnövény. Korábban sosem mérte fel semmilyen hivatalos szerv, hogy Magyarországon mennyi a parlag, csupán becslések voltak arról, hogy idehaza körülbelül egymillió hektár van belőle. Most már a MÉTA-val könnyen megállapítható, hogy pontosan hol találhatók a parlagon hagyott területek, milyen állapotúak. A veszélyeztető tényezők feltüntetése a hatszögekben azért is fontos, mert nem mindegy, hogy milyen mértékű az özönnövények vagy tájidegen fajok terjedése, mekkora az ipari vagy kommunális szennyezés, milyen mértékű a területek lecsapolása. Másrészt például egy jó állapotú égerlápot csak a körülötte lévő erdő képes hosszú távon fenntartani. Jó tudni azt is, hogy az Őrség kaszálóinak befenyvesítése milyen mértékű, hogy bizonyos erdőkből mennyi fát lopnak el, vagy hogy a Zemplénből milyen mennyiségű mohát hurcolnak ki teherautókkal.
– Sajnos a növényzeti örökség pusztítása megállíthatatlannak tűnik – mondja Molnár Zsolt, az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének (ÖBKI) tudományos munkatársa, a MÉTA élőhelyi adatbázisának témavezetője. – Gyökeres szemléletváltásra lenne szükség, de ez azért nem fog bekövetkezni, mert az emberek már nem élnek a tájban. Szabályszerűen elszigetelődtek a természettől. És most nem csak a városlakókra kell gondolni. Ha ma megkérdezünk falubelieket, hogy mikor jártak utoljára a határban, a legtöbben azt válaszolják, hogy bizony gyerekkorukban. A civilizált ember nem jár a természetben, bizonyos szempontból fél is tőle. Pedig pszichológiailag is bizonyított tény, hogy a földek, erdők, mezők, vizek jelenléte, látványa megnyugtatóan hat az emberre, a természeti szépség és az egészségi állapot összefügg. Más lelkiállapotban él az az ember, aki reggelente nem aszfaltra, hanem földre lép ki. Ezt saját tapasztalatból is tudom, mivel a vácrátóti botanikus kertben lakom a családommal. Sőt azt is észrevettem, hogy ha ideges vagyok, és akár csak tíz percet sétálok a kertben, nyomban megnyugszom. Tudomásul kellene venni, hogy Magyarország valamennyi lakosa rombolja a növényzeti örökséget. Csak hogy az egyik legegyszerűbb példát említsem: minél szebb tájon vezet át az autóút, annál szebb tájat tett tönkre. A Kecskemét és Szeged között épített új autópálya gyönyörű nedves, szikes rétekbe hasított bele, és bizony elgondolkodtató, hogy talán lehetett volna kevésbé káros megoldást is találni. Amint elgondolkodtató az is, hogy autópályák helyett sok kisebb út építésével kevesebb rombolást vinnénk véghez, és vonatra is lehetne tenni az országot több irányból átszelő kamionokat. A régi korok emberei úgy éltek a természetben, hogy pontosan tudták, fiaiknak, unokáiknak is szükségük lesz rá. Ma már csak azt érti meg a civilizált ember, hogy a Káli-medencében miért kerül többe egy telek, mint egy gyártelep mellett. Ha egy Csontváry-képre valaki sósavat öntene, általános lenne a felzúdulás, sőt egyértelmű lenne a bűncselekmény ténye, de ha egy fajgazdag rétet ledózerolnak a Börzsönyben, és üdülőtelepet létesítenek rajta, senkit nem érdekel, kivéve a fanatikus természetvédőket.
A természetrombolás mellett a másik kétségbeejtő jelenség a különféle özönnövények és -gyomok agresszív terjedése. A vidéki lakosság életmódváltozása nem kisebb bajt jelent, mint hogy felborult az a természeti rend, amely a második világháború előtt még megvolt, mutat rá Biró Marianna botanikus, tájtörténész. Mint mondja, visszaszorult a kisparaszti állattartás, ami azt eredményezi, hogy a gyepeket nem kaszálják, nem legeltetnek rajtuk, emiatt a özöngyomok gáttalanul terjednek, ráadásul kiszorítják az őshonos fajokat. Amerika nemcsak gyorséttermeivel és kommersz filmjeivel fertőz, de özönnövényeivel is. Az akác, a parlagfű, az amerikai kőris, a zöld juhar, a gyalogakác és más agresszív növények szinte mind Észak-Amerikából származnak. Persze keletről is jött néhány káros faj, ilyen a japán keserűfű vagy a kaukázusi medvetalp, ez utóbbi a Felső-Tisza-vidéken terjed látványosan. Az ártéri ligeterdőkben egyre nagyobb területeket hódít el a nyárfáktól és a füzektől a zöld juhar, az amerikai kőris és a gyalogakác. Könnyen lehet, hogy 30–40 év múlva alig lesznek füzes, nyáras ligetek a Tisza mentén. Az áradások rengeteg magot terítenek szét a hullámtérben, és az özönnövények gyorsabban kikelnek, mint az őshonos fajok, azután pedig teljesen kiszorítják őket. A japán keserűfű drasztikus terjedése a Rába hullámterében az egyik legjellemzőbb példa. A Dunántúlon a kanadai aranyvessző azért terjed vészesen, mert a mocsár- és láprétek használata megszűnt. Sokak számára talán meglepő, de az akác sem tartozik a magyar növényzeti örökséghez: Amerikából betelepített faj, és szintén özönnövény. Ha valahol elterjed, mindent kipusztít. Európa legtöbb akácosa sajnos Magyarországon található, ráadásul az Európai Unió támogatja az akácültetést faanyagtermelés céljából.
– Rengeteg a tájidegen faj az egész országban – mondja Biró Marianna. – A szakembereken kívül ezt csak az öregek látják, a fiataloknak fogalmuk sincs róla. Idős falusiak mesélik, hogy gyerekkorukban nagy rend volt a tájban. A használati és biológiai rend összhangban állt egymással. Pontosan tudták, hogy melyik terület mire alkalmas, így például a nedveset kaszálták, a szárazon legeltettek. A téeszesítéssel a tájnak éppen ez a több száz évig fennállt finom mozaikossága szűnt meg egy csapásra. A téeszek hatalmas területeket vettek egyforma művelés alá, így például rengeteg belvizes szántó jött létre. Az öregek azt mondják, nincs kedvük kimenni a határba, mert minden elgazosodott, elvadult, és ha mégis ellátogatnak gyerekkori kedvenc helyeikre, mert még nem építették be vagy szántották fel őket, a rengeteg gyomtól nem ismernek rájuk. Sajnos úgy tűnik, nincs mit tenni, mert csak akkor lehetne fellépni az özönnövények térhódítása ellen, ha visszatérne a nagymérvű állattenyésztés, vagyis a gyephasználat, a falvak újból önellátóvá válnának, de erre semmi esély. Az egykori biológiai és tájhasználati rend gátat vetett az özönnövények terjedésének. Közismert jelenség, hogy ha a természet sérül, nyomban megpróbálja begyógyítani sebeit. Ma már a gyógyulás egyre több helyen csupán álgyógyulás, mert nem őshonos fajokkal történik: berobbannak az özönnövények, és agresszív terjedésükkel átalakítják a táj arculatát.
A MÉTA eddigi adatai igazolják a legsúlyosabb aggodalmakat, és minden jel arra vall, hogy hat–nyolc év múlva, amikor a tervek szerint megismétlik az egész programot, még rosszabb lesz a helyzet. Szaporodtunk, sokasodtunk, uralmunk alá hajtottuk a földet. Mit teszünk ezután?
zelenszkij
Zelenszkij: Konstruktív megbeszélések folynak Miamiban
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!