Háttal a tengernek

A világ egyik legeldugottabb, legkopárabb és legtalányosabb szigete a Csendes-óceán közepén található Húsvét-sziget, azaz Rapa Nui. Fátlan pusztaság, három régen kialudt vulkán és néhány barlang. A lakosok száma mindössze 3800, többségük egyetlen városban, Hanga Roában él. Nyilvánvaló, hogy senkit sem érdekelne a sziget, ha nem lenne a rejtélyes és nevezetes szoboróriások hazája. A hatalmas bálványok delejes erővel hatnak azokra, akik ellátogatnak hozzájuk. A világtörténelem ókori nagy civilizációi összetéveszthetetlen kultúrát, művészetet hoztak létre, a sumer, az egyiptomi, az ógörög, a kínai vagy az indiai civilizáció bőven ellátja az emberiséget sajátos csodáival, titkaival, ám felettébb különös, amikor egy jelentéktelennek tűnő hely is képes igézetében tartani az egész világot.
A Húsvét-sziget talányára az elmúlt háromszáz évben temérdek választ adtak a leleményes kutatók, de egyik sem perdöntő. Kik voltak a sziget legelső lakói? Honnan és mikor jöttek? Miért és hogyan alkották meg, majd állították fel hatalmas kőszobraikat? Egyáltalán miként jutottak el erre az isten háta mögötti helyre, amelyet félelmetes távolságok zárnak el a szárazföldtől, de a legközelebb fekvő Pitcairn-sziget is 2075 kilométerre van tőle. Amióta a szigetet felfedezte a holland Jakob Roggeveen 1722 húsvétvasárnapján, egyre-másra születtek az elméletek az őslakókról és kőbálványaikról.
Az egyik Thor Heyerdahl nevéhez fűződik, szerinte az első telepesek keletről, azaz Dél-Amerikából jutottak el tutajokkal Rapa Nuira. A norvég világutazó azzal bizonyította elképzelését, hogy 1947-ben Peruból balsafatutajon öt társával átkelt a tengeren a kelet-polinéziai szigetekre. Ez volt az úgynevezett Kon-Tiki expedíció. Majd 1955-ben ő vezette az első régészeti kutatásokat is a szigeten.
A koponya-, majd a vércsoportvizsgálatok már a hetvenes években cáfolták a keleti származást, és azt támasztják alá, hogy a Húsvét-szigetet a polinézek hódították meg. A polinézekről közismert, hogy zseniális tengerészek. Kéttörzsű kenuikkal, amelyekkel még széllel szemben is lehet haladni, bárhova eljutottak, s néhány ezer év alatt minden szigetet birtokukba vettek Új-Zéland és Hawaii között. Heyerdahl elméletét egyébként a genetika is cáfolja. Génelemzéssel kimutatták, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn Rapa Nui első telepesei és a polinézek között.
A kőbálványokról hatalmas irodalom halmozódott fel, a homályt mégsem sikerült eloszlatni. A mai napig ádáz viták folynak például arról, hogy a szobrokat, a moaikat, amelyek némelyike a Stonehenge köveinél kétszer nehezebb, hogyan faragták ki, miként szállították a helyükre, állították fel emelvényeikre, az ahukra. Valamennyi szobrot egyetlen vulkanikuskő-fejtőben, a Rano Rarakuban faragták ki bazalttufából. Hogy mi volt a rendeltetésük? A legáltalánosabb nézet az, hogy mivel a polinéz kultúra az ősök tiszteletére épül, nyilván a húsvét-szigeti szobrok is isteni eredetű ősatyákat ábrázolnak, akik azért nem a tenger felé néznek, mert védik a törzset. Szenzációt keltett 1978-ban, hogy egy helyi régész korallból faragott szemet talált, és rájött, hogy a moaiknak valaha szemük is volt. Jelenleg egyébként 887 szobrot tartanak nyilván, amelyek közül mintegy negyven áll a helyén, de feltehetően további száz még felfedezésre vár.
A rapanuikon egészen az 1960-as évekig zsarnokoskodtak a fehérek; 1965-ig, a polgári közigazgatás bevezetéséig Hanga Roa kültelki gettóiban tengődtek. A másik változást a város repterének megépülése hozta 1967-ben: megindult a turistaáradat. A hetvenes években még csak hétszáz látogató érkezett évente, ma már több mint negyvenezer turista özönli el a szigetet. Rapa Nui a turizmusból él, de ezt az életbe vágó bevételi forrást fenyegeti a legnagyobb veszély. Az őslakosok egyre elkeseredettebben harcolnak a vállalkozókkal, akik szállodákat, golfpályákat, nemzetközi repteret, sőt kaszinókat akarnak építeni. Ráadásul egyre több a chilei bevándorló, akik szintén érzéketlenek a polinéz szellemiség iránt.
Bár voltak kedvező változások is. Többek közt eukaliptusz- és pálmafák ültetése, utak építése, kórház létesítése, lepratelep helyén kutatóintézet felállítása. A Hanga Roa-i reptér kibővítésével a NASA űrsiklói számára vészleszállóhelyet is létrehoztak. A kőszobrokat 2003-ban a világörökség részének nyilvánították. Egy év múlva kiderült, hogy vészesen pusztulnak, ezért egy német restaurátorcsoport a megfelelő védőeljárás kidolgozásán fáradozik. Legutóbb azért irányult a világ figyelme a szigetre, mert az egyik bálvány sokévi hányódás után egy chilei művésznő jóvoltából visszakerülhetett társai közé. A szokásosnál kisebb, kétméteres, ám vörös tufából készült kalappal díszített kőszobor 1929-ben Santiagóba került, az akkori chilei elnöknek ajándékozták, és ott is maradt 1970-ig. Ekkor egy műgyűjtő, a nagylelkű chilei művésznő apja vásárolta meg, aki Buenos Airesbe szállíttatta, majd eladta egy holland műgyűjtőnek, aki nem fizetett érte eleget, per indult, és a szobor a Buenos Aires-i vámhivatalnál vesztegelt éveken át. A bíróság végül a művésznő javára döntött, aki erkölcsi kötelességének érezte a szobor visszaszolgáltatását. Eddig egyébként legalább egy tucat szobrot vittek el a szigetről. Kettő például a washingtoni nemzeti múzeumban található, kettő a British Museumban, kettő pedig a santiagói nemzeti múzeumban.