„Könnyed, vékony karcolás”

L U G A S

Líviám, ha levelet írhatnék, azt írnám neked, hogy május van, és kora esténként mennyeien fűszeres illatot szór a jerikói lonc a kapu mellett, és az illatbombát jó messziről, az utcáról is érezni. (Azért ültettük ide, hogy jobb kedvre derüljön a belépő, s ha tavasszal érkeztünk haza, mindig előreengedtelek, hadd bugyoláljon meglepetésül téged ez az elegáns parfümlepedő.) És írnám azt is, hogy egyszerre nyolc kecses asphodelus albus, a királyné gyertyája bontja májbarna csíkos fehér szirmát kedvenc virágágyásodban; hogy az idén váratlanul sok sárgabarack ígérkezik, amelyet a legjobban szerettél. És ha kiülök estefelé, újra iszonyú energiákkal hátborzongató dallamokat énekel a fülemüle, és hát bizony, amikor meghaltál, egy hétig ontották virágjaikat és teljes díszben pompáztak a meggyfák. És azt is írnám, hogy soha enynyi életerős vérehullató fecskefüvet nem láttam az udvaron és a sütőház mellett, mint az idén. Egy balladás nevű, szerény, tulajdonképpen közönséges növényke ez: „vérehullató”, mert tejnedvével szemölcsöt mulasztanak, és rémisztő asszociáció a te esetedben, néhány tudós meg volt győződve róla, hogy a rákos daganatok a fecskefű hatására fejlődésükben visszamaradnak. De maga a növény a legkevésbé sem tolakodó, szeret a háttérben maradni, nem kér magának magas, díszes polcot, s van benne valami heroikus önfeláldozó jellem – mintha te volnál.
Minden a csodás májusi napfényben fürdik (azért kiszáradt két nagyobb leanderbokor is); a szőlőhegyen ma láttam kakukkot is, ahogy az egyik oszlop tetején nyújtogatta nyakát, és teljes erőből énekelt bele a világba – viszont én magam meg sehol nem azt látom, amit kellene. Mert most az élet törvényei szerint semmi nem azonos úgy önmagával, ahogy eddig; más táj ez így, más szelíd titokzatosságok. A kert sem az a kert a maga állandó izgalmával, a Kis-Somló hegye se az, a poézis se, még a kedvenc zenék sem úgy szólnak, ahogy megszoktuk – vagy másképpen „olyanok”, másképpen mélyek és másképpen szólítanak. Tán csak nekem fontos: egy álló hétig rettegtem meghallgatni Purcell Dido és Aeneas című barokk operáját, mert fájdalmasan gyönyörű és tiszta zenének gondoltam, mint ahogy az is, és különösen féltem meghallgatni Dido önfeláldozó, a halált vágyó búcsúját: „Thy hand, Belinda; darkness shades me. / On thy bosom let me rest. / More I would, but death invades me. / Death is now a welcome guest.” Azért, mert amúgy is „a nehéz bú és a nehéz gond rossz napokat szerze”. És ahogy hallgatom, váratlanul meszszinek és kicsit üresnek találom. Viszont amit eddig csapongó, apokaliptikus víziónak gondoltam, Beethoven egyik utolsó, egzaltált ritmusú kvartettjét, a B-dúr nagy fúgát, lenyűgöző monumentalitásával és brutális mélységeivel, egészen modern hírmondásával, most megrázónak és megsemmisítőnek vélek.
Táj, kert, zene, halál – ne gondolj semmi ócska, személyeskedő okoskodásra, nagy szavak dobálására vagy sznobériára, csupán a magam szakállára újra kell értelmeznem ezt az amúgy fölfoghatatlan gyönyörűségű és tragikus pompájú rendet. Közben azt is tudom, hogy legfőképpen nem „filozofálni” illenék, bár a régiek azt tartották: filozofálni annyi, mint felkészülni a halálra.
Persze saját hideg édenemből nem írhatok többé levelet Líviának egy másik hideg édenbe, vagy csak absztrakciót, így hát a legtávolabbi dolgokat rakosgatom egymás mellé: panteisztikus világképet és a madarak énekét, ős zenék metaforáit és saját, fájdalmas szerelmem emlékét. Mert ha rá gondolok, lényére és végleg elmerült alakjára, munkájára, gőzölgő vacsorájára, mit és hogyan mondhatnék?
Hát igen, nem jutottam tovább: az ember végül is „könnyű, vékony karcolás”. Nem én mondom ezt, hanem „mindannyiunk atyja”, Arany János (Nemes Nagy Ágnes nevezte őt így), akinek poézise mindenről tud és mindenhová bevilágít. Arany írta így, szerény önjellemzésül és a nagy, végső kérdésekre adandó válaszul. Mindannyiunkról mondta ezt, előre és vissza is az időben, így rólam is, Líviáról is. Ezzel a kecses megjelöléssel és személyiségéhez egyedül méltó egyszerűséggel – akkor is, ha a létértelmezés magasabb szféráiról beszél. Mi volna hát az ember élete? Honnan és hová? (Ez versének a címe is.) Mi volna a földi pálya rövid foglalata?
A fülemile éneke és egy szerény, önfeláldozó növény. Fecskefű, a vérehullató. Mindegyik akár lét-metafora is – világos és értelmezhető beszéd arról, hogyan éljünk, és miként haljunk meg. Amúgy meg Arany János, öregapánk a bajban, nem is nagyon emleget mást, csak egy közönséges, sima kis „barázdát”, amelyet ha egy tudós férfiú vizsgálgat valahol e planétán, akkor nem másnak, mint „könnyed, vékony karcolással” ejtett jelnek fogja majd olvasni. És ez a legtöbb, amit fájdalmas bölcsességgel mondhatunk.

„Mély homályban, éjféltájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig, –
S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez
Ahogy csillagfutást felvesz –
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
Én is lantot pengeték.”