Kós Károly nyomában

Trianon idején Kós Károly harminchét éves volt. Már megtervezte Jánszky Bélával a megrázóan szép zebegényi katolikus templomot, Györgyi Dénessel az elegáns városmajori iskolát, Zrumeczky Dezsővel a pesti állatkert pazar pavilonjait meg a Wekerle-telep otthonos kisvárosát, sőt az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásának díszletépítéséből is kivette a részét. Volt persze párhuzamosan egy erdélyi Kós is: összetéveszthetetlen metszett betűivel már közreadta munkáit Erdély népi építészetéről, a régi Kalotaszegről és az agrikultúráról; Sztánán már állt a Varjúvár, Kolozsvárott a kakasos református templom, Sepsiszentgyörgyön meg a nagyvonalú Székely Nemzeti Múzeum – mégis elsősorban sikeres székesfővárosi építésznek számított. Nem csoda, hogy a tanácsrendszer bukását követően pesti egyetemi állással, polgári egzisztenciával kínálták meg. Ám Trianon ismeretében úgy vélte: őrá a román fennhatóság alá került Erdélyben van szükség.
Ha tehát egy kicsiny filmes stábbal Kós Károly nyomába kíván eredni az ember, elsősorban Erdélyt kell kaptatnia. S nem csak a kitaposott és aszfaltozott utakat: a mester ott is tervezett és épített, ahol a városi ember az isten háta mögött érzi magát. Maga a Varjúvár ugyan a Kolozsvár–Nagyvárad vasúti fővonal közvetlen közelében emelkedik, aki autóval igyekszik becserkészni, sem Zsobok, sem Nádasd felől nem lel pormentesített utat. De ha megáll szétnézni a sztánai kikericses hegygerincen, s letekint a buján hullámzó kalotaszegi tájra, talán el tudja képzelni, milyen filozófiára épült a legendás Varjútanya korabeli mintafarmja, amely fölé török módi szerint emelt kilátókupolát a gazdálkodó mester. Sőt még a wilsoni önrendelkezés elvét alkalmazó, hamvas naivitással kikiáltott Kalotaszegi Köztársaság sem tűnik innen olyan meseszerűnek és valószínűtlennek.
Magyarbikalon a lelkész Debrecenbe költözése fölött búsong a kocsmáros, de a szilvapálinkája emlékezetes. Ketesden magyarul játszanak a gyerkőcök a Kós-templom melletti óvodakertben, Bábonyban viszont már zöldbabot szárítanak a református tanterem padlóján. A feleki domboldalban valóságos ortodox templomváros igyekszik elnyomni a Kós-féle üde görög katolikus templomot, a háromszéki Kászonjakabfalván pedig épp lebontották a Pán-forrás Kós által emelt kútházát. Nagybaconban a református kultúrház szimbolikus hármas vakablakának egyikében találtak helyet a hadügyminiszter Nagybaczoni Nagy Vilmos emléktáblájának. Csíksomlyón a helyi hagyomány szerint Kós a KALOT-ház építésekor összekülönbözött a kivitelezőkkel, állítólag meg is tagadta a házat; de a mostani hozzáépítések láttán talán még szívszélhűdést is kapna. Siklódon bádoggal fedték a tornyot a fazsindely helyett, Kolozsvárott meg hars barackszínre mázolták a városi parkban emelt, holland típusú nyersfehér Műcsarnokot. Fejérd légvonalban tíz kilométerre van Kolozsvártól, de amúgy százötven évre. Már nem is földúton, hanem a fűre bélyegzett keréknyomon haladunk. A hegygerincen román pásztor igazít el bennünket szívélyesen. Lejjebb végképp elakadunk: alig tudjuk kitolni a járgányt. Fejérd görög katolikus temploma azonban kárpótol a viszontagságokért: a román ortodoxok épp felújítják belülről, a fiatal pópa pedig kivilágíttatja éjszakára, mert minden falubeli házból látszik. Út és infrastruktúra nincs, de Isten jelen van. Mi meg eltűnődünk: ha e kicsinyített változat helyett ez az erdélyi és bizánci hagyományokat ötvöző katedrális épül meg Kolozsvárott, talán a hagymakupolás honfoglalás is elviselhetőbb formát ölthetett volna.
A Kós által felújított széki erődtemplom tövében pingpongoznak a táncházban, a presszó kihangosított hangszórójából retróhangulat árad. Népviseletbe öltözött néni hallgatja az örökzöld számot: „Jöjj vissza, vándor…” Ezen ne múljék: visszajövünk.