Követhető lehet Pristina példája

Első pillantásra Koszovó ma a világpolitika perifériáján van. Különösen érvényes ez a tétel az iráni atomprogram, az ismét élesedő közel-keleti konfliktus vagy Kína növekedésének fényében. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy kinek jöhet jól – természetesen az albánokon kívül – a terület függetlenségének kikiáltása, s milyen következményekkel járhat mindez a nemzetközi kapcsolatokra, akkor a tárgyalások eredménye különös jelentőséggel bír. Egyáltalán nem csodálkozhatunk, ha a sok tekintetben eltérő körülmények, történelmi előzmények és nem utolsósorban világpolitikai, valamint belpolitikai környezet ellenére nemzetközi jogi precedenst látnak a fejleményekben a baszkok, a katalánok, jelezték az albánokéhoz hasonló igényüket az abházok, a dél-oszétok és a Dnyeszteren túli területen élők, s kihathat a kérdés rendezése az erdélyi vagy a vajdasági autonómiatörekvésekre is.
Miközben a Koszovó sorsáról tárgyaló kontakt- csoport nem győzi hangsúlyozni, hogy döntésük egyszeri, s nem példaértékű mások számára, az orosz elnök például ezt nem így látja. Vlagyimir Putyin gyorsan sietett leszögezni, hogy Koszovó státusának rendezése univerzális jellegű, s emlékeztetett a posztszovjet térség „lefagyasztott” konfliktusaira. Az érintett felek is be-bejelentkeznek pró és kontra abban a kérdésben, hogy Koszovó immár csak az idő kérdésének tekinthető függetlensége nemzetközi jogi precedenst jelent-e számukra, avagy nem. Szinte már most biztosra vehető, hogy az amúgy is mind feszültebb posztszovjet térségben viharokat kavar majd a döntés interpretálása, és tovább hűti az orosz–nyugati viszonyt.
Míg az orosz politikusok és elemzők egy része reménykedve tekint Koszovóra, sokan óvnak a példa elhamarkodott követésétől. Mint fogalmaznak, nagyon nehéz ma megmondani, hogy Oroszország a koszovói precedens posztszovjet térségbeli alkalmazásában, avagy inkább annak meggátolásában érdekelt. Valahol érzi ezt az orosz diplomácia is, amely a gyors döntést sürgető amerikai állásponttal szemben sokkal óvatosabb, s a koszovói kérdés elnyújtott megoldásában, a végső döntés kitolásában érdekelt. Moszkva csakis egy feltételekhez kötött függetlenséget fogadna el, amely garantálja az ott élő szerb kisebbség jogait. A legfelső szintű megnyilvánulásokból tehát egyértelmű, hogy Moszkva a lelke mélyén szeretné kiterjeszteni a koszovói példát a posztszovjet térségre is, az esze azonban megfontoltságra inti, mert például egyáltalán nem biztos, hogy később ezt a folyamatot ellenőrzés alatt is tudja tartani. Főképp, hogy a „nagy játszma” részeként Washington feltehetően itt már egészen elvi álláspontra helyezkedik, mint tette azt a Balkánon. Ha tehát Dél-Oszétia vagy Abházia jövője túlságosan a középpontba kerül, akkor a koszovói precedensre felfigyelhetnek Oroszországon belül is. Indokolt az átgondoltság már csak azért is, mert mint arra elemzők felhívják a figyelmet, a Kreml központosító, a szeparatista törekvéseket letörő belpolitikája is Koszovó példájának felkarolásával ellentétes irányban hat. A legtöbb szakértő mindezek mellett egyetért abban, hogy a koszovói rendezés átmozgatja majd a posztszovjet térség konfliktuszónáinak elitjeit. Ebben a régióban ugyanis valóban egy sor Koszovó van.