Köznapló

Május 20., szombat
Szamarkandból annak idején hoztam egy teáskészletet. Színe iszlámkék, csészéi finomak, és mint arrafelé szokás, nincs rajtuk fül. Igazi keleti holmi. Porcelánból készült, vagyis ügyetlen kézbe kerülve törik. Egyik vendégemé volt az ügyetlen kéz, amikor elment, összesöpörtem a kanna maradékát, és keresni kezdtem egy hozzá hasonlót. Szerencsém volt. Az ócskapiacon ráleltem egy cseppet halványabb türkmén darabra, épp akkora volt, s a méretazonosság ráébresztett a teaivás egyik lényegére.
Még emlékeztem a szamarkandi teaházban üldögélő férfiak kannáira: ekkorák voltak azok is. Utánanéztem, és kiderült, méretük több száz éve szinte változatlan. Mert miért kéne változtatni, ha az ember egy ültében ennyi teát iszik meg teste-lelke örömére, és nem többet.
Ahogy a kávéivók ibrikje is ugyanolyan keleten. Rézből készül, alul szélesebb, felül a szája összeszűkül, és csőrben végződik, talpán szám jelzi, hány csésze „török” kávé főzhető benne. Három ibrikem van itthon: albán a legnagyobb, kilenc adagra van hitelesítve, míg a török és a bolgár edényekben négy kávét lehet készíteni.
Az iszlám világban hatszáz éve ezt használják, és „csodálkozni lehet, hogy az európaiak és leszármazottaik szerte a világon miért érzik elengedhetetlen szükségét annak, hogy állandóan újabb és újabb kávéfőző készülékeket találjanak ki”. Nem arab okvetetlenkedőtől való az idézet: a könyv szerzője, amelyben olvastam, angol. Azt már én teszem hozzá, hogy semmi kétség, „az európaiak és leszármazottaik” felelősek a világ mai ocsmány állapotáért, bár ezt nemigen veszik tudomásul. Mi több, fölényüket próbálják bizonyítani azzal, hogy fejlett és még fejlettebb gépeket gyártanak. Pedig sokkal többre jutnának, ha gépeik helyett magukat fejlesztenék.
Szerelmesen csüggnek számítógépeiken, ájulatba esnek egy új vonalú autó láttán, nem beszélve a konyha- és öltözködésipar divatcikkeiről – ezek nemhogy megkívánják: egyenesen kikövetelik, hogy szemétre dobják a régit. Ráadásul a tévé meg a lapok szinte harsogják, hogy aki túlhaladott, divatjamúlt holmikat használ, az lemaradt a versenyben, már nem partiképes, neve kihullik a mértékadó társasági személyek regiszteréből.
Hogy ez nyugaton így megy, még csak-csak érthető, de hogy ebben a szegény, kócos országban is, amelyet a mögöttünk hagyott négy évükkel még szegényebbé tettek a balliberálisok, szóval, hogy nálunk is ez menjen, több mint baj. Katasztrófa.
Mert amit a Lajtától nyugatra zsebbe nyúlva megtehet az uniós polgár, nálunk csak elképesztő erőfeszítéssel (vagy gazemberségek sorával) lehet megközelíteni. Mégis folyik a nagyzolás, amit magyarul Szigligeti Ede színdarabjának címe fejezi ki a legjobban: Fenn az ernyő, nincsen kas. Akinek három forintja van, négyet költ, és ez így megy a szegénynél éppúgy, mint a magát jobban bírónál, nem beszélve az államháztartásról. Mindenki pazarol, mindenki úgy tesz, mintha többje volna: snassz kisebb autóval járni, snassz a Tisza mellett nyaralni, snassz a gyereknek használt kerékpárt venni – inkább kérik a kölcsönt a banktól. Az meg, naná, hogy ad, és szép lassan adóssá tesz mindenkit. Családokat, falvakat, városokat s immár az egész országot.
E „tömegbetegség” következménye, hogy lassan szakmák tűnnek el, és bizonyos munkákra már nincs iparos. Tavalyelőtt bejártam az egész környéket, míg találtam lakatost, mit lakatost – egy fakezű dilettánst. De ugyanígy nem lelni köszörűst, nincs ószeres, sehol egy ember, akihez el lehetne vinni a vasalót, hogy megjavítsa. (Van helyettük eszmetörténész, testtudatkutató, politológus: aki nézi a tévé hírműsorait, látja, hány ilyen „szakember” mondja a magáét a kamerák elé.)
Ha nincs, aki reparáljon, az emberek kénytelenek újat venni, ráadásul az új egyre rosszabb, gyűlik a civilizációs szemét, és vele párhuzamosan egyre több a civilizációs szegény. Márpedig a szegénység ma bélyeg, melynek viselője mintha bűnt követett volna el, vagy ha még nem, bizonnyal el fogja követni. A társadalomból kiveszett az a szolidaritás, amely negyvenöt előtt a gazdagokban élt: a Gubacsi úti hétházak egyikében mesélte valaki, hogy a tábornok, akihez az anyja takarítani járt, minden héten egyszer kakaóval és kaláccsal várta őt és a testvéreit, iskolakezdéskor mindegyikük kapott új cipőt, új ruhát, és megvette nekik az iskolaszereket is.
Mutassanak ma nekem egy ilyen tábornokot…
A nagyzási hóbort eredménye az is, hogy néhányan úgy néznek rám, mint a háromfejű borjúra, amiért használt Suzukival autózom, mert ennyi évesen nem jártam Párizsban, vagy mert nem hetykélkedem olyan ismeretségekkel, amelyek arányosak azzal, amit a pályámon elértem. Na és?
Tudom és vallom, hogy egyszerű örömökre születtünk, és tudom azt is, hogy Petri vagy Szentmihályi Szabó kesergéseinél jobb kapaszkodó a francia Christophe Platin verse, aki ezt írja az E világi boldogságban: „Illő ház, takaros, felüdülés a szemnek, / Hozzá kert, illatos szőlővel ültetett; / Felséges bor, gyümölcs, kevés cseléd, gyerek; […] / Se adósság, se pör, se viszályok, szerelmek; […] / A szükségben derű, nem lesve a kegyet; / Ügyeink vezetni úgy, hogy jó példák vezetnek; / Élni nyíltszívűen, megvetve törtetőt; / Hódolni gáttalan az istenünk előtt…”
S hogyan érhetjük el mindezt? A francia költő szerint úgy: „Ha szellemünk szabad, ítéletünk szilárd…” És akkor talán észrevesszük azt is, hogy a szamarkandi teáskanna és a hatszáz éves kávésibrik utal valamire. Ha úgy tetszik: jelkép.
Annak jelképe, ki mivel vívja meg a háborút. Mert tagadhatatlan, hogy a hadiállapot állandósult a világ két fele között. Ám van, amit tagadni kell. Azt a buta lózungot, amelyet a nyugati lapok címoldalai harsognak: hogy a háború „a primitív arab terroristák” és „a kulturált fehér ember” között folyik. Nem igaz. A háború a szuper kávéfőző masinák, illetve a hatszáz éves rézibrik használói között folyik, és ez iszonyúan különbözik attól, amit a szalagcímek megfogalmazói hirdetnek.
Ahogy múlik az idő, egyre valószínűbb, hogy ebben a háborúságban az fog győzni, aki nem ereszti el a füle mellett a különc osztrák festő, Hundertwasser ajánlatát: „Úgy kéne élni, mintha háború volna, és jegyre adnának mindent.”
Bár szerintem jobb, amit Christophe Platin ajánl.

Május 23., kedd
Az egyik plaza alagsori bejáratánál, ahol a legvadabb Balkán sűrűjében érzi magát az ember, van egy könyves. Konténeres holmival csalogatja az arra járót. Az elmúlt ötven–hatvan év irodalmi szemetét belapátolta két guruló vasládába, kiírta, hogy minden darab 100 forint, lehet turkálni, lökdösődni, fanyalogni, valamire ujjongva rábukkanni, vagyis guberálni. Szegény országban a szemét is érték, no meg sokfélék az emberek, aki ügyes, kurzusliterátorok irkálmányai mellől is képes kiemelni valami kuriózumot.
Én épp ma leltem rá egyre, Zugló – tegnap, ma, holnap a címe, 1970-ben nyomták, és mondhatom, nem akármilyen darab. Talán mert az MSZMP kerületi bizottsága adta ki, remek papírra nyomták, és tele van archív képekkel. Látni, hogyan szántják fel a lóversenypályát a kommün idején, látni egy háború előtti trolibuszt, a Roheim-villát, ahol lelőtték Tisza Istvánt 1918-ban, meg ilyesmiket.
Mivel életem egyik fontos színhelye nem messze állt onnan, ahol Bajor Gizi 1919. május elsején verset mondott – róla is van kép –, lapozgattam, hátha rálelek a Regnum Marianum-templomra, de nem leltem rá. Na jó, akkor nézzük Sztálin szobrát, ő is itt ácsorgott egy darabig. Hiába, azt sem találtam, kihagyták, mintha sose lett volna.
Bármily furcsa, ettől jókedvem lett. Mert hogyan is nyerték a szoborhoz szükséges matériát? Úgy, hogy beolvasztották többek között Andrássy Gyula, Tisza István és Darányi Ignác gyűlöletből ledöntött monumentumait. Csak hát ahogy a mondás tartja: ebül szerzett vagyon ebül vész, Sztálin ledőlt, és a bronz egy részéből forradalmi szuvenír lett. Belátom, hogy a népharag sok mindenre képes, mégsem hiszem, hogy 208,4 mázsa bronzot – az államosított Vignali Raffael Műércöntöde könyveiben ennyi szerepel – szét lehet kalapálni egy este. Hová lett a többi?
És ha már szóba került a Regnum Marianum-templom: annak köveit a Postás-sporttelep lelátói alá dolgozták be, de hát hol van már a postások pályája? Mivé lett a postások sportélete? Semmivé. És sorra kiderül, hogy amit hajdan tönkretettek, mind bosszút állt.
A bezúzott könyvek is, amire aligha gondolt szívesen rövid életében Losonczy Géza. Miniszterhelyettesként ő adta ki az utasítást, selejtezzék ki minden iskolai és közkönyvtárból a reakciós holmit. Cervantesből, Máraiból, Berzsenyiből (igen, Berzsenyiből) meg persze a sok gyönyörű képeskönyvből így lett begyűjtési plakát, pártiskolai tankönyv meg olyan album a Tanácsköztársaságról, amelyből Rákosiék – milyen ádáz gyűlölet élt a kommunistákban egymás iránt! – egyszerűen kihagyták Kun Bélát. Majd amikor Rákosi is tovatűnt, és Zuglóról készült hasonló könyv, abból Sztálint hagyták ki, és ez így megy láncreakciószerűen addig, amíg a bolsevik szellem nappal is kísért a magyar politikában. Addig a hazugok, az elhallgatók, a történelmet örökösen átfestők erre a sorsra jutnak – és a mai hatalmasok sem lesznek kivételek. És aki mocskot, talmi szemetet ír, portékáját éppúgy konténerből fogják előkotorni, és ugyanolyan megvetéssel kezelik, mint én az MSZMP XIV. kerületi bizottságának kiadványát 1970-ből.
Azért emeltem ki az emésztőgödörből, hogy ezt elmondjam.