Leválási szakasz

Százötven kutya került menhelyre vagy új gazdához az elmúlt hetekben a soproni állattelepről, ahol éhezve, szomjazva sínylődtek. Ilyen sokat szenvedett állat befogadása azonban nem egyszerű feladat. Sátori Ágnes az ember–állat kapcsolat egyik legjobb hazai szakértője, szakterülete a bántalmazott állatok rehabilitációja. Arról beszélgettünk, van-e esélyük a normális életre a kitaszított kutyáknak.

Önnek is volt befogadott állata?
– Rögtön az első kutyám, egyetemista koromban, egy leszerelt kábítószer-kereső kutya, amelyet vert az előző, alkoholista gazdája. Tőle rengeteget tanultam arról, hogy a közös élményeknek és tanulásnak milyen erős gyógyító ereje van. Most is van egy befogadott cicánk, amelyet el kellett volna altatni, ugyanis a gazdája két kisgyereke allergiás lett a szőrére. A története egyébként „szakmai” szempontból azért érdekes, mert vele is végig kellett járni azokat a stációkat, amelyeket minden olyan állattal kell, amely új gazdához kerül. Ugyanis ez nem úgy működik, hogy fogom és elvágom a régi kötődést, aztán csinálok egy újat. Kell ilyenkor egy leválási szakasz. Kutyáknál erre alkalmas helyszín a menhely, bármennyire kegyetlen dolog is. A kutyáknak – és a macskáknak is – igényük van arra, hogy egy emberhez csatlakozzanak, vele kötődést alakítsanak ki. Ha az új gazdához érkezést megelőzi egy gazdátlan szakasz, az állatban nagyobb lesz a késztetés az új kapcsolata kialakítására, mint akkor, amikor nem hagyunk időt az előző gazda utáni gyászra.
– Az emberek azt várnák egy menhelyi állattól, hogy hálás lesz, és azonnal szeretni fogja őket.
– Az állatorvoslásnak ugyanaz a nagy csapdája, ami a humán gyógyításnak: az emberek megszokták, hogy ha van valami problémájuk, arra kapnak szert, és minden megoldódik. Pedig ez nincs így az állatterápiában, ugyanis egy viselkedésterápia több hétig tart, de inkább tovább. Ráadásul mindennek át kell alakulnia életmódváltássá. Sokszor a gazdák nem várják ki ezt az időt, és megszabadulnak az állattól. De volt már olyan eset is, amikor én magam mondtam, hogy altassuk el a kutyát, mert annyira agresszív, hogy nem vállalom a felelősséget a viselkedésterápiáért. Hiszek abban, hogy sem állat, sem ember nem születik agresszívnak, sem gonosznak. Legfeljebb azzá válik. Persze a kutyánál és a macskánál is van egy alaptemperamentum, amellyel együtt születik az állat. Miután tanultam humánpszichológiát is, azt látom, hogy az embereknél sem az a döntő, hogy milyen temperamentummal születnek, hanem az, hogy ez mennyire kompatibilis az anya temperamentumával. Pontosan ez a helyzet a gazda–állat viszonyban is. Lehet vadóc, domináns kutyája valakinek, ha a gazda is ilyen, és megfelelően kezeli az állatot. A baj akkor van, ha a kedvenc és a gazda nem illik össze.
– Egy zsemlényi gombócról honnét tudná az ember, hogy milyen kutya lesz?
– Magyarországon nem jellemző a tudatos állatválasztás, pedig egy jó tenyésztő sem az első szóra adja oda a kutyáját, hanem nagyon megnézi, kihez kerül. Nálunk az embereknek a nyakába sózzák az állatokat, vagy ajándékba adják, sokan menhelyről hoznak el kutyát, ami nagyon szép és nemes gesztus. Ám mivel zsúfoltak a menhelyek, s kevés a pénz, a működtetőnek az az érdeke, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb állatot gazdához juttassa. Tisztelet a kivételnek, de a legtöbb szervezetnek nincs ideje, módja, lehetősége arra, hogy feltérképezze azt, kihez kerül a kutya. Az volna a jó, nyugaton ez már bejáratott gyakorlat, ha követnék az állat sorsát.
– Mi a helyzet a szerelem első látásra típusú kapcsolatokkal?
– Nehéz erre válaszolni, mert tudományos szempontból azt kellene mondanom, hogy ilyen nincs. A valóságban viszont nagyszerűen működnek. Nyilvánvalóan vannak az észlelésnek olyan formái, amelyeknek nem vagyunk tudatában, és amelyek a két felet azonos hullámhosszra segítik. A baj az, ha valaki csak a küllem alapján választ, vagy olyan kölyköt hoz el, amelyik a legelevenebb és legerősebb, noha ő egy nyugodt ember, aki lakásban szeretne kutyát tartani. Egy társállat manapság 15-16, sőt több évet is elél. Gondolni kell arra is, hogy költözik a család, vagy hogy kirepülnek a gyerekek. Több olyan esetem is van, amikor abból kerekedik probléma, hogy a gyerekek, akik addig a kutyával foglalkoztak, és akiket elfogadott gazdának az állat, elköltöznek, a családi hierarchia átstrukturálódik, és a kutyával nem lehet bírni, mert hiányzik neki a domináns személy, aki addig a maga helyén tartotta. Ugyanígy fel kell készülni arra is, hogy egy kisbaba érkezése is megváltoztatja a kutyával való viszonyt. Számomra kőbe vésett szabály: gyereket és házi kedvencet felügyelet nélkül egyedül hagyni nem szabad, még akkor sem, ha külön-külön mindkettő megbízható, ugyanis mindig történhet olyasmi, ami a legjobb szándék ellenére is veszélyforrás. Meg kell tanulni szeretni az állatot. Azért van a kutya, macska, törpenyúl, tengerimalac nagyon jó hatással a gyerekekre, mert a viselkedésével szankcionál. Nem azt teszi, amit mi, ha a gyerek helytelenül viselkedik: nem ordít rá, nem oktatja ki, nem veszekszik. Az állat fogja magát és otthagyja, vagyis azzal bünteti meg a gyereket, hogy nem játszik vele. Nagyon hamar megtanulja ebből bárki, hogy ha játszani akar, akkor tiszteletben kell tartani a másik igényeit. Ebből következik egy nagyon fontos dolog, amelyet, úgy érzem, az állatvédelem nem használ ki kellőképpen: aki megtanul az állatokkal szeretettel bánni, az emberekkel is jól bánik majd. Ma már tudjuk, hogy az állatok szinte minden esetben olyan személyektől szenvednek el bántalmazást, akik az incidens előtt vagy után – esetleg egy időben – embert is bántottak. Ha a rendőrség komolyan venné az állatkínzási eseteket, és a bejelentésekre vizsgálódni kezdene, egészen biztos, hogy rengeteg bűnözőt el tudnának kapni. Sajnos sokan ezzel szemben az állatvédőket tartják fanatikusnak, elvakultnak, beszűkültnek. Ugyanakkor magam is tanítom az egyetemen az ilyesfajta elvakult állatvédői magatartás kialakulásának lélektanát: ezek az emberek nagyon sok olyan esetet látnak, ahol ember bántalmaz állatot, ezért az emberekkel szemben ellenszenvet kezdenek érezni. Így aztán óhatatlanul csak kutyák és macskák lesznek a barátaik.
– Hogyan kezdett bántalmazott állatokkal foglalkozni?
– Nagyon sokszor fordultak hozzám gazdák olyan állatokkal, amelyeknek megmagyarázhatatlan félelmeik voltak. Ha elkezdjük vizsgálgatni az állat múltját, biztos, hogy fény derül valamilyen traumára. Kutyák és macskák esetében az állat életének első 2–15 hete közé tehető a korai szocializáció időszaka. Számít az is, hogyan várják a kiskutyákat. Ha a vemhes szukát sokat simogatják, barátságosabb kölykei lesznek.
– Nem elég az, ha jó helyre kerül az állat?
– Sajnos nem. Valószínűleg egy bántalmazott kutya, és ide sorolom a soproni állattelepről kikerült állatokat is, állandóan félni fog az emberektől, és könnyen megeshet, hogy ha sarokba szorítva érzi magát, támad. Ettől függetlenül egy ilyen állat is képes lehet normális életet élni, de ez nagyban függ attól, hogy milyen fokú volt a bántalmazás, amelyet elszenvedett, sőt attól is, hogy a kutya hogy élte meg. Akárcsak az emberek között, közöttük is van olyan, amelyik kiheveri és könynyen túlteszi magát a történteken, mások viszont sokkal kisebb bántalmazást is végzetesen élhetnek meg. Nagyon kegyetlen dolog lesz, amit mondok, de azt gondolom, hogy abból a százötven kutyából, amelyek a soproni állatkínzó áldozatai voltak, legalább ötven olyan állat van, amelyeket el kellene altatni, mert annyit szenvedtek, hogy már soha többé nem lesznek képesek arra, hogy boldog és mindenki örömére élő állatok legyenek.