Lőcse-dűlő

Miközben a csíkos meg a kockás inges ember a miniszteri tárcákon alkudozott zárt ajtók mögött: milyen összetételben kezeljék a válságot, amit ugyanők korábban összehoztak; nem is sejtették, hogy létezik egy másik, valódi Magyarország is. Jómagam e másik Magyarországon gyalogoltam immár másfél órája az út mentén, egy logisztikai információs zavar miatt egy távolabbi vasútállomásról kaptatva a nem túl ismerős cél felé. Heves tavaszi esőzés után voltunk, az árokban sárga patakocska csörgedezett, s amikor kisütött a májusi nap, a páradús levegő még fullasztóbbá tette az alkalmatlan ruházatban folytatott túrát. Gépkocsi és térkép híján az elveszettség érzése lesz úrrá a kor emberén: dühöngtem hát egy sort magam is – aztán kezdett elvarázsolni a békés zempléni táj. A híres sátorhegyek, lankáikon a présház tarkította szőlőkkel, a messzi távolban meg a tokaji tévétorony – ha nem tudja is az ember, hogy hol van, végül is a lehető legjobb helyen van. A csíkos és kockás ingű urak ezt aligha érthetik.
Egy idő után aztán beazonosítható kereszteződéshez értem, kérés nélkül befékezett egy elegáns autó is: olykor van némi gyakorlati haszna a botcsinálta tévészereplésnek. Lelkes és jóravaló emberek, eltérülve eredeti útvonaltervüktől, egészen a borászat kapujáig vittek, amelynek megnyitására egyébiránt hivatalos voltam.
A paradicsomnak sok neve lehet, de mindenképpen Erdőbénye az egyik szinonimája. A név amúgy is kitüntetett hellyel bír a családi legendáriumban: a múlt század első harmadában volt itt egy jól sikerült nászút – az ifjú pár egy hétig ki sem mozdult a bérelt parasztházból; még az ételt is a küszöbükre tették. Pedig néha kinézhettek, járhattak volna egyet: például a Lőcse-dűlőbe, ahol immár az impozáns Béres-pincészet tekint le a festői falura. A zárt tokaji borvidéknek (ahol csupán öt kanonizált szőlőfajtát szabad termeszteni, azon belül is főképp a hárslevelűt meg a furmintot) Erdőbénye a mértani középpontja. Nyilván nem véletlenül itt találták meg a világ legrégebbi kőzetbe zárt szőlőleletét, s nem véletlen az aszúkultusz sem: ide való Szepsy Laczkó Máté, Lorántffy Zsuzsanna udvari papja, az aszúbor felfedezője; akárcsak Dombi Sámuel bábaorvos, az aszú gyógyító hatásának kutatója. Béresék minden bizonnyal egyenes logikai kapcsolatot véltek felfedezni a kétféle gyógyító csepp között, de nem rátelepedni, hanem beleolvadni kívántak a helyi hagyományba. Jól tették. Az Anthony Gall, Pintér Tamás és Csaba Kata által megálmodott pincészet nem csupán egy lett a tokaji középbirtokok közül: sikerült egyesíteniük a tradíciót a XXI. századi kívánatos tendenciákkal. A háromezer négyzetméteres épületkomplexum akként puritán, hogy közben nagyvonalú; úgy simul bele az édeni tájba, hogy egyben uralja is azt. A szőlőfeldolgozó, borérlelő és szállásadó helyiségeket nemcsak a régi keresztútra telepítették, de egyenesen az ódon diófát építették körül velük. Jó borász(nő) nélkül persze mit sem ér egy ilyen létesítmény: ilyenkor az építészek is meghajolnak a vinikulturális szakma kívánalmai előtt, ami mindnyájunknak javára válik.
Az meg már csak a ráadás, ha az avatóbeszédet tartó Mádl Ferencnek minderről a tokaji bor kaliforniai karrierje jut eszébe; vagy hogy a bényei Lőcse-dűlőbe a hajdani legendás tulajdonos utódait, Lőcse város polgármesterét és városatyáit is meginvitálják. Az énekes Ferencz Éva már népdalt is tud a Béres-nedűről; a híres kádártánc mintha rendelésre született volna; s a borokon túl meggyőző a toroksimogató aszúpálinka is. Kockás és csíkos ingű emberek: látogassatok el ti is néha erre a másik Magyarországra…