Majális lufival és kukival

Ne szépítsük, ne cifrázzuk: nyomasztó a hangulat a Magyar Szocialista Párt városligeti majálisán. Az eső vigasztalanul zuhog, ám nem ettől vigasztalan az összbenyomás. Maguktól a résztvevőktől. Elképesztő, milyen arcok vannak itt – mondja egy ismerősöm, akivel érkezésem után találkozom. Elég erőtlenül megpróbálom védelmembe venni a „megtévesztett” embereket, de érzem: mintha Kádár-rendszerbeli panoptikumba léptem volna. Valami abszurd időutazás részesei vagyunk, amelyben a konténerben komótosan turkáló szerencsétlen hajléktalan látványa adja a hangulati aláfestést. Mert retrorendezvény ez a javából. Húsz évvel ezelőtti tanácsi irodák rosszindulatú tisztviselői méregetnek bizalmatlanul, mások meg mintha munkahelyi pártszervezetek rég elfeledett atmoszféráját sugároznák magukból.
Fürtökben lógnak a piros luftballonok sok ember kezében. Valóságos lufihalmozásnak lehetünk tanúi, főként a napozórét környékén. Van, aki csak három-négy MSZP-s logóval ékesített kerek luftballonnal távozik a szocialista majális helyszínéről, de van, aki szinte ki sem látszik a sok levegővel töltött piros bogyó mögül. Ha ingyen kapták, megérdemelték, mert hurráoptimista cselekedet volt a régi május elsejék megszépült emlékeképpen a zuhogó esőben kivonulni az MSZP rendezvényére, s esernyőkkel, léggömbökkel pótolni a hiányzó tömeget. A pacallá ázott vagy a vörös köpeny védelmében bóklászó emberek látványánál mégis karakteresebb az a kormányzati Audi, amely a Petőfi Csarnok hátában, a színpad mögött eltorlaszolja az egyetlen gyalogutat. Oly ügyesen teszi mindezt kollégájával, egy rendőrautóval egyetemben, hogy a majálisozó delikvensek kizárólag a mocsarasodó füves lejtőn kerülhetik meg a két gépkocsit. De az esernyős, kapucnis sokaság szó nélkül, fegyelmezetten veszi tudomásul, hogy fontos kormány- és pártpotentátok miatt kell a latyakban gázolnia. Egyébként pedig: nincs is akkora tolongás ebben az ítéletidőben, s annyi minden nyalánksággal, csecsebecsével kárpótolhatják magukat az elszánt szoci szimpatizánsok a munka ünnepén a városligeti sátorrengetegben. Mindjárt az Audi mögötti kanyarban például a kiírás szerint „Főtt kuki” várja az ínyenceket, pár lépéssel odébb pedig az ehetővé álcázott húsalapú égéstermékek szerelmesei csillapíthatják éhüket egy ponyva alatt. Egy idősebb versenyző elszenesedett, valamikori húsnak látszó tárggyal harcol műanyag kés és villa segítségével. Reménytelenül, de elszánt boldogan. Sorstársai akadnak jó páran, ki egy gyros kihűlt tetemével, ki pedig más, meghatározhatatlan eredetű élelmiszerrel csatázik a kopogó eső ritmusára. Itt a macskák tényleg inkább whiskast ennének…
Ez lenne a kemény mag? Akiknek a párttal, a néppel egy az útjuk? Műmunkások serege hömpölyög sátorról sátorra, bódéról bódéra. Az úgynevezett biztos szavazóbázis. Akik akkor sem változtatnák meg a véleményüket, ha nem esőcseppek, hanem cigánygyerekek potyognának az égből. Németországban van egy terminus technicus a jelenségre, ott a keletnémeteket úgy hívják: osszik. Nem lenézésből, hanem azért, mert ez a réteg az, amelyet nem lehet mozdítani. Buták lennének ezek az emberek? Dehogyis. Csak hatalmat akarnak. Mivel úgy vésték az agyukba, hogy ők az uralkodó osztály a proletárdiktatúrában. S a demokráciával nem tudják, mit kezdjenek. Arra szavaznak, aki a múltat újra megélhetővé teszi a számukra. Mintha a ma ismét a tegnap lenne – vagy a tegnapelőtt.
Nekik akár még megszorításokról is beszélhetett volna Gyurcsány Ferenc a majálison. Kár volt szégyenlősködnie nyúlfarknyi beszédében a belterjes publikum előtt, hiszen az élcsapat még akkor is csápolt volna, ha bejelenti: az osztályharc azt igényli, hogy olyan szorosra vonják a nadrágszíjat, mint egy leeresztett luftballon nyaka. Kérdés viszont: a pacallá ázással is dacoló agitátorok csapata alkalmas lesz-e arra, hogy meggyőzze a kevésbé lelkeseket az egzisztenciális öncsonkítás elkerülhetetlenségéről? Talán mégsem válik mindenki önként és dalolva szocialista lótuszevővé. Főként akkor, ha tekintetbe vesszük a kemény, de kicsiny mag szellemi munícióit.
Ne legyünk igazságtalanok: az összegyűlt pár száz, talán ezer aktivista ünnepelni, örülni jött a Városligetbe, s mindent meg is tettek az ügy érdekében. Az már más kérdés, hogy nemigen koronázta siker erőfeszítéseiket. Akartak ők örülni, csak nem ment. Erről pedig nem a meteorológia tehetett. Ki tudja, talán a szocialista megváltó Gyurcsány beszéde sem szolgált igazi örömforrásul. Pedig a megamilliomos sokadszorra sütötte el az „Istenemre esküszöm” leharcolt klisét – figyelem! Rákosi Mátyás a „hál’ istennek” formulát használta előszeretettel –, ám a társadalmi igazságossággal kapcsolatos zavaros okfejtése csekély mértékben nyugtathatta meg híveit. A Gyurcsány-fanok legbelül érezték: az a bizonyos társadalmi igazságosság rendszerint másfelé veszi az irányt, ha a szocialisták a váltóőrök. A szuperszimpatizánsok négyévente reménykednek abban, hogy a reformoknak álcázott megszorítások csak az ellentábort, a „polgári reakciót” érik, s ők majd dúskálhatnak a kedvezményekben, földi javakban. Aztán mindig kiderül, most se lesz jobb számukra semmi. Ők pedig válogathatnak, mint tót a vadkörtében a tatai brikett omlósságával vetekedő sült oldalasok, kolbászok, a kókadt virslik és a kétszázötven forintos langyos „kuki” választékából. S közben fájdalomdíjként lehet szidni minden bajok okozóját, a sötétben bujkáló ellenforradalmárt, a gyűlöletcéltábla közepére tűzött Jolly Jokert, Orbán Viktort. Akiről egy-két nagyméretű, vörös posztóból készült poszter elkelt volna, újracsiholandó a kialudt harci tüzet.
Az ellenoldal démonizált megjelenítése ezúttal elmaradt. Helyette az esőverte gyülekezet a zenének álcázott hangzavarban csak giccses ajándéktárgyakat és politikai bóvlit vásárolhatott a táplálékpótlékok mellett. Különösen megkapó volt a csicsás törülközők spárgáról lógó sorfala. Anatómiailag félresikerült aktok, valóságos pornó-fürdőlepedők áztak a zuhéban. Lehet, hogy túloztak a közvélemény-kutatási előrejelzések, amelyek a női fehérnemű iránti felfokozott érdeklődést prognosztizálták a szocialista majálisra. Kis túlzással minden második standon a legkülönbözőbb színekben rikító, s nem csupán piros, csipkés, fodros alsóneműket kínáltak a jelek szerint nem túl nagy hatásfokkal. Mondhatni bugyi bugyi hátán, csipkés kombiné übereli a vadítóan szexi melltartókat, a vásárlók rohama mégis várat magára. Egyetlen szín, a narancssárga azonban mintha kiveszett volna a palettáról. Azazhogy mégsem: egy másik kitelepülésen egy kis narancsszínű zsiráf árválkodik magában a kiskereskedő politikai tájékozatlanságának, ideológiai fejletlenségének következtében. Kinek kell egy narancssárga játékállat egy vörös vursliban? Elég baj az a szervezőknek, hogy a zöld gyepet nem tudták pirosra festeni, s még a fák is kezdenek lombot ereszteni.
De hol marad az értelmiség? A nedves forgatagban alig-alig látni nyomát, hogy a pártfeladatot teljesítő műmunkás-agitátorok elszánt hadán és az általuk kihajtott szocialista alattvalókon kívül bárki mást tudtak volna akár lasszóval is befogni. Esetleg az azonnali megszorításokat hiányolják a finnyás baloldali véleményformálók? Vörös nadrágszíjat is kellett volna kínálni?
Holott az MSZP az ókori szisztémát is továbbfejlesztette a takarékosság jegyében. A rómaiak azt tartották: kenyér és cirkusz kell a népnek. A hazai álbaloldal modernizált változata: kenyér helyett is cirkusz. Olyan cirkusz, amely csökkentett költséggel működik, hiszen a porondmestertől a főbohócig egyetlen személy játszik minden szerepet.
Az egyik trikóárus különböző divatos, jópofáskodó feliratokkal árulja portékáját. Központi helyen díszeleg az a fekete póló, amelyre az van írva nagy betűkkel: „Lopni jöttem”. A városligeti tóban lubickoló kacsák viszont vétlenek, hisz ajándékba kapták a víz színén lebegő MSZP-s luftballonokat. Talán csak ők tudnak önfeledten örülni a szocialista ítéletidőnek. Feltehetőleg azért, mert tőkés récék.