Májusi eső

Tegnap délután engem is úgy elvert a záporeső, mint a libapotyadékot szokta. Elfutni előle esélyem sem volt, a mátyásföldi volt orosz repülőtér nem fedett hely. Igyekeztem haza, ott ért a második csapás, a tornác alatt felejtett újságokat, leveleket, kéziratokat szétfújta a szél, eláztatta az eső. Az állatállományom (libák, tyúkok, süldő malac satöbbi) a kertben kódorgott, a frissen ültetett paradicsompalántákat lelegelték, a két macska a fa tetején nyávogott. Özvegy Júlia (néhai Betyár vizslám hitvese) bent horkolt a szálláshelyén, pedig neki kellene ilyenkor rendet tenni. Az egyetlen hadra fogható vad, a Manó nevű német juhász ott szűkölt a láncon, mert sunyin elfogyasztotta a kerti asztalon felejtett reggelimet.
Mit tehet ilyenkor az ember? Káromkodhat. Én is ezt tettem, de nem segített. Ha egyedül él az ember, legföljebb a Jóistenben bízhat. Később nekiláttam a cikknek, majd valamelyest kivakarózva kiballagtam Erzsébetligetbe (ez volt a régi orosz laktanya), hogy tisztelegjek a munka ünnepének, ott viszont megtaláltak a helyi cimborák a sörsátornál, ami azzal járt, hogy végig kellett hallgatnom a bánatukat a választásról (meg inni velük egy pár cseppet). Megvallom, leterheltek az elhangzottak, a végén már odáig jutottam, hogy védelmembe vettem ezt a Gyurcsányt – ezzel viszont magamra haragítottam az eddigi szimpatizánsaimat is. Ezután vert el másodszor az eső. Igazán ünnepelni nem tudtam e napon.
Az egyetlen jó hír, hogy közben május lett.