Nyomor, bűn, tehetetlenség

Fából tákolt, ósdi házikó szürkésfehérre meszelt, szegényes konyhájában indul A bunda cselekménye. A zsákvászon függöny mögött kamra, s odébb hálóhelyiség rejlik. Kis-Kovács Gergely színpadképe Hauptmann instrukciói alapján készült, a német naturalizmus atyjának szellemiségében. A látvány már első pillantásra a kilátástalanság és a szegénység atmoszféráját sejteti. S ezzel helyben is vagyunk. Hisz az író jelölte alcím szerint a tolvajkomédia ebből a lét alatti léthelyzetből fakad, a maga illúziótlan valóságában. A lét alagsorában kell a mindennapi betevőt előteremtenie a családanyának, Wolffnénak – nem kevés furfanggal és rátermettséggel, nyomorúságában a törvényt is rendre megszegve. S mert lenézett, bárgyú férjére sem igen számíthat, a család tartóoszlopaként, a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül biztatja famíliáját lopásra – hisz futja a tulajdonos bőséges vagyonából. Innentől aztán megállíthatatlan a hazudozás, tagadás, a pimasz felhorkanások sora, amit Wolffné, alias Törőcsik Mari, amúgy a meglopott Krüger úr mosónője. a függöny lehulltáig fürge eszével lepörget. A mindenre elszánt, cserfes szájú anyakotlós szerepe valósággal kiáltott e színpadi tapasztalatokban érlelődött, nagy formátumú színésznő után. Ki más tudná folyamatos hazudozással, fondorlatos észjárással kivívni meglopott munkaadója s az elöljárók megbecsülését, mint a Berlin peremvidéki község „legtisztességesebb asszonya”, ha ezt nem Törőcsik alakítja, a fölöttébb bonyodalmasat egyszerűséggé hántva? Ki tudna ennyi keserű humort csempészni a naturalista darab öszszetett figurájába szemernyi mesterkéltség nélkül? Törőcsik, azaz Wolffné ereje abban áll, hogy tudja: a csalásnál is magasabb imperatívuszt jelent számára a családfenntartás. Az életösztön munkálkodik benne, amikor önámítással, nemcsak magamagát, de a nyomozó hatóságot is könnyedén meggyőzi (jogilag hamis) igazáról.
Hauptmann sokoldalú karakterábrázoló készsége, szellemes párbeszédtechnikája hálás szerepekhez juttatja a színészeket. A rendező Verebes István a keserű komédia alapatmoszférájába ágyazza az iróniával és öniróniával átszőtt szereplőket. Puritán színpadi helyzeteket teremt, pontos elemzéssel értelmezi a szereplők viszonyát, és óvja őket a túlkarikírozástól. Serkenti színészeinek kompozíciós készségét, Törőcsiken kívül mindenek- előtt a főbíró Benedek Miklósét, aki patikapontos karakterformálással ellenállhatatlanul szatirizált, gőgös, piperkőc főhivatalnokot kelt életre. A művész a bürokratikus fontoskodás, a fennhéjázás mezében-mázában minden idők emblematikus hatalombirtokosát karikírozza. A bűntényeket lesöpörve, kizárólag a „felforgató nézeteket valló” értelmiségiek után szimatol. A bűnözők futhatnak. Ugye, ismerős? Megúszsza a tolvaj Wolffné, megússza Wulkov, a hajós, aki csekély pénzért jutott az elorzott bundához, mert a szemét kiverő bizonyítékok ellenére a főbíró elméjét csak az író, Fleischer „gyanús” személyisége foglalkoztatja.
Bodrogi Gyula, aki jó negyven éve nem játszott színpadon Törőcsik Marival, most a meglopott, ostoba pénzember szerepében lehet a partnere. Ha a tolvajkomédia mozgatórugója Wolffné, a célpont Krüger úr szerepében Bodrogi. Korlátolt, izgága, s miért ne lenne az, hiszen Benedek főbírája szöszmötölésével, mellébeszélésével, előítéleteivel pillanatonként hozza ki a sodrából – ott is marad lopott fa és bunda nélkül. A komikus, vélhetőleg attól való féltében, hogy „bodrogizmuson” ne kapják, rutinos-humoros beidegződéseitől megszabadulva ódzkodik a szatirikus fogalmazástól, s majdhogynem drámai szerepet kreál a többszörösen becsapott, pórul járt Krüger figurájából. Papp Zoltán súlyos tömbből faragott, szűkszavú Wolffja arról tanúskodik, hogy megszokta, aszszonya egy életen át letorkollta.
Ami a mellékszereplőket illeti (a két egyetemista lány egysíkú alakításával még nem ura a szerepének), Hollósi Frigyes minden hájjal megkent, alkudozó Wulkovja telitalálat, Újvári Zoltán Motese a besúgók buzgólkodó figurája, Mertz Tibor a falu közösségében helyét nem lelő értelmiségi, Varga Mária behízelgő módon erőszakos Motesné, Ujlaky László „életesen” ecsetelt, részeges hivatalszolga-karakter (Mitteldorf), Vida Péter fölöttese előtt túlbuzgó, a szerencsétlen ügyfelekkel pedig fölényeskedő (nem túl eredeti) írnok (Glasenapp). Nem érteni, miért viszi el az alapszándéktól az előadást Tordai Hajnal fehér színben pompázó jelmeztára, a karakterek elősegítése, árnyalása helyett? És azt sem érteni, az eredeti finálé helyett miért alázza (lélektanilag indokolatlanul) besúgóvá a talpra- esett mosónőt a színpad piedesztáljára magasodó főbíró, holott a létküzdelemben mindenkit ujja köré csavaró Wolffné alkatától ez merőben távol áll.
A kisstílű tolvajlások és az állami ügykezelés totálisan megbízhatatlan, rágalmakra, árulásokra alapozó univerzumába vezettetik A bunda nézője. S ha nemegyszer le is lassul az előadás ritmusa, önnön korára, világára ismerhet e kíméletlen komédiában.
(Gerhart Hauptmann: A bunda. Nemzeti Színház. Rendező: Verebes István.)