Örökség

Ötvenhat évvel ezelőtt vetette fel Robert Schuman az európai országokat tömörítő szövetség, vagyis a mai Európai Unió ötletét. Az egykori francia külügyminiszter – akinek nevét Brüsszelben az EU központi létesítményeinek otthont adó tér is őrzi – az amerikai példát látva egész életében az európai gazdasági és politikai egység megteremtésén dolgozott, elképzeléseit pedig egyfajta Európai Egyesült Államok formájában látta megvalósíthatónak. Nevezetes beszédének emlékére ünneplik az unió tagállamaiban immár több mint két évtizede május 9-én az Európa-napot.
Schuman 1950-ben tett javaslata még arra vonatkozott, hogy az első és második világháborúban egymás ellen harcoló európai országok vonják közös irányítás alá szén- és acéltermelésüket. A kettészakadt Európa akkor a szakadék szélén állt, a kontinenst a hidegháború szele járta át, az alig öt évvel korábban véget ért pusztító háború sebei még kínzón sajogtak. Ebből a perspektívából szemlélve a ma Európai Uniója nyugodtan nevezhető sikertörténetnek, csakhogy a közösségnek immár egészen új kihívásoknak kell megfelelnie. Nem pusztán filozofikus felvetés, hogy mindenekelőtt hiteles definícióra szorulna, mit is takar pontosan az unió szó. Kimondhatjuk-e azt, hogy a huszonötök társasága ma már több egy, a romokon kivirágzott gazdasági érdekszövetségnél? A brüsszeli bürokraták válasza erre egyértelmű igen, csakhogy félő, a politikai korrekt diskurzusok nemhogy az új idők nagy kérdéseire nem találják a választ, de még csak nevén sem merik nevezni azokat.
A fókuszban ma az alkotmányozás folyamata vagy inkább kudarca áll, hiszen ameddig nincs meg az alapdokumentum, addig – Románián és Bulgárián túl – nem lehet szó bővítésről sem. Európának szüksége van az alkotmányra – hangsúlyozták az Európa napon is Bécstől Brüsszelig a közösség vezetői, senki sem merte azonban feltenni a kérdést, mi lesz, ha az Európai Parlamentbe már nem Németország, hanem egy kilencvenöt százalékban Ázsiában fekvő muzulmán ország delegálja majd a legtöbb képviselőt? Igaz, addig még a legszerényebb számítások szerint is tizenöt esztendő van hátra, ezért egyelőre szívesen söprik le a törökkérdést az asztalról. De nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a Románia és Bulgária előtt álló út végét sem látni még tisztán, s meglehet, hogy a jövő hét helyett csak ősszel kapnak választ arra, mikor is léphetnek be a közös házba. Schuman 1950. május 9-én a francia fővárosban úgy fogalmazott: „Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem általánosan integrálni. Konkrét megvalósításokra van szükség, de mindenek előtt a tényleges szolidaritást kell megteremteni.” A hétéves költségvetési perspektíva tavaly decemberi elfogadása előtt is sokan hittek még ebben. De a néhai politikus nem sejthette azt sem, hogy fél évszázad elteltével már nem az egykor halálos ellenséggel, Berlinnel kell majd a közös nevezőt megtalálni, hanem például azokkal, akik a volt gyarmatokról azóta beáramlott dolgos kezű bevándorlók munkanélküli gyermekeként, unokájaként épp Párizs utcáit veszik ostrom alá.
Schuman a béke programját hirdette meg, Európa azonban negyvenöt évvel később mégis ölbe tett kézzel nézte végig, ahogy a Balkán népei gyilkolják egymást. Csak üres fecsegésnek tűnik minden akkor is, amikor az Európai Bizottság küldöttségvezetője a román fővárosban kijelenti – történt ez épp tegnap –, hogy a nemzeti kisebbségek gondjait Bukarestnek kell megoldania, az EU-nak azokhoz semmi köze.
Ha a szolidaritás szó ma már valóban csak annyit ér, Európa hamar méltatlanná válhat Schuman örökségére.